Malifaux ismertető – 1. rész

Mai mesénk egy olyan alternatív Földön játszódik, ahol a mágikus erők fokozatos gyengülése a 18. századra a misztikus erők végső eltűnésével fenyegetett. A probléma megoldására a legtudósabb varázsló fők összedugták okos buksijaikat, hátha kisül valami értelmes ötlet. És lőn, a tudorok felfedeztek egy párhuzamos világot, amelytől mindössze egy vékonyka dimenzióközi határ választotta el az emberiséget, s amelynek mágikus kisugárzása határtalan lehetőségekkel kecsegtetett. Hamarjában össze is hoztak egy nagyerejű rituálét, mellyel felszakították a világok közötti gátat, és bár nagy árat fizettek érte, az odaátról átáramló mágikus erők bőségesen kárpótolták a túlélőket. Az átjárón túli idegen világban furcsa, kihalt város fogadta a bátor felderítőket. Az utcákon és az épületekben semmi sem árulkodott a korábbi lakók hollétéről, vagy hogy egyáltalán miért hagyhatták el a várost. A szemfüles kutatók a település egyes épületein a hagyományosnak mondható kovács-vegyesbolt-doktor cégérek mellett olyan érdekes szakmák cégjeleit is megtalálták, mint a „halottsebész” vagy a „mechanista-varzsló”. Azt is sikerült kideríteni, hogy egykori lakói a városnak a Malifaux nevet adták. Idővel a felderítő expedíciók távolabb is elmerészkedtek, és a lakatlan várostól néhány kilométernyire bányákat találtak. Ezekből pedig különleges, gyémántra emlékeztető kövek kerültek elő, melyekből addig soha nem látott mértékű mágikus energia áradt. A tudósokat nem érdekelték az esetleges veszélyek, azonnal nekiláttak az intenzív bányászatnak. Idővel persze kiderült, hogy a használat során a kövek folyamatosan veszítenek a bennük lévő energiákból, míg végül teljesen kimerülnek. Furcsa módon azonban, a köveket tölteni is lehetett, ha egy haldokló élőlény közelébe helyezték őket – innen kapták végül a „lélekkő” nevet.
Mindössze fél évvel az átjáró megnyitása után beindult a nagyüzemi lélekkő-kitermelés, és Malifaux városát elkezdték belakni az egyre nagyobb számban érkező földiek. Megfejtették az idegen világ mágikus-mechanikus szerkezeteinek titkait, és megismerték az egykori lakók halottakkal kapcsolatos mágikus praktikáit is. Idővel aztán az egyre távolabb merészkedő felderítő expedíciók kezdtek aggasztó dolgokat is feltárni. Már amelyik nem tűnt el nyomtalanul. Akik mégis visszatértek, azok elképesztő varázserőkkel rendelkező feltámadó halottakról és az emberiség legfélelmetesebb mítoszaiból való lényekről meséltek. Senki sem tudta megfejteni, honnan bukkantak fel ezek a lények, vagy hogy merrefelé rejtőzködhettek eddig. Aztán, körülbelül tíz évvel az első expedíciók után, egy különlegesen kegyetlen téli vihar során a világok közötti átjáró megroppant, és elkezdett bezárulni. A mágiatudoroknak ugyan sikerült időben stabilizálni a kaput, ám az átjárás a két világ között lehetetlenné vált. A Földön maradtak így tehetetlenül hallgatták egy odaát zajló, vélhetően rendkívül kegyetlen összecsapás zajait. Néhány óra leforgása után a csata hangjai elültek, majd az átjáró újra szűkülni kezdett. Ezúttal azonban már nem lehetett megakadályozni a kapu bezáródását, de az utolsó pillanatban valami még átkerült a földi világba: egy borzalmasan megcsonkított emberi holttest, melynek bőrébe egyetlen szót véstek: „Miénk”.

Mivel az átjárót nem sikerült újra megnyitni, a földiek lassan beletörődtek, hogy be kell érniük az eddig megszerzett lélekkövekkel. Egy új szervezet alakult, a Céh, amely vasmarokkal igyekezett összefogni, és felügyelni a lélekkő-kereskedelmet. A mágia fenntartásának érdekében időnként sötét praktikákat is be kellett vetni, de csak így lehetett biztosítani a misztikus tudományok fennmaradását. Aztán – percre pontosan 100 évvel az átjáró első megnyitása után – a két világ közötti átjáró ismét megnyílt. Félvén attól, ami esetleg átjöhet, a Céh azonnal hatalmas erőkkel vonult az átjáróhoz, azonban a kapu üresen ásított feléjük. Egy hónap feszült várakozás után átküldték az első – állig felfegyverzett – felderítőket, akik aztán hamar megtalálták a korábbi csaták nyomait. A város több helyen is romokban állt, néhány helyen az összecsapások nyomai mégis egészen frissek voltak. Ennek ellenére egyetlen lelket sem találtak azok közül, akik egykoron odaát rekedtek, de a támadók közül sem bukkant fel senki.
Négy évvel az átjáró újbóli megnyílása után a Céh sikeresen stabilizálta pozícióját Malifaux-ban. Notórius bűnözőkből és egyéb nemkívánatos személyekből verbuváltak munkásokat a lélekkő bányákba és a szükséges intézményekbe. Igyekeztek mindent elkövetni, hogy Malifaux-ot teljes mértékben irányításuk alá vonhassák, és megtarthassák monopol helyzetüket a lélekkő kereskedelemben. Idővel azonban szembesülniük kellett azzal, hogy egyes „földalatti” mozgalmak sikeresen befészkelték magukat mindkét világba, és egyre keményebben konkuráltak a Céhhel.
Malifaux a riválisok kemény gerillaharcának színterévé vált, amelybe beszálltak az egyre erősödő nekromanta frakciók és az ismét felbukkanó helybeli szörnyetegek is. Ahogy a rivális felek egyre keményebb eszközöket vetettek be az egymás ellenei közdelemben, úgy apránként kezdett derengeni a már amúgy is veszélyes és halálos világ lakói számára, hogy a dolgok hamarosan még sokkalta rosszabbra fordulnak.
Ez volt a mai mesénk kedves gyerekek. Lefekvés előtt még ne felejtsetek el benézni a szekrénybe és az ágy alá, ha pedig a sötétben gonosz szörnyeket láttok, azok nem csak a képzeletetek szüleményei

Ez lenne tehát a Malifaux (tudomásunk szerint „malifó”-nak kell ejteni) világának háttértörténete – természetesen kivonatolt és alaposan letömörített formában. A kiadó Wyrd Miniatures 2005 decemberében dobta piacra első modelljeit, akkor még mindenféle szabályrendszer nélkül. A figurák egyszerűen csak nagyon jól néztek ki, és rendkívül jó minőségűek voltak – ezt a szokását egyébként a cég a mai napig fenntartja – így kicsi, de annál lelkesebb rajongótábor kezdett kialakulni körülöttük. Aztán 2009-ben megjelentették a szabálykönyvet is, amellyel végre megindult a játék és a hozzá kapcsolódó modellek – jelenleg is töretlen – terjeszkedése.

A Malifaux egészen pontosan egy „kiscsapatos” terepasztalos játék (vagy ha úgy tetszik, „skirmish-game”) mely elsősorban a történetre és a karakterekre alapoz. Stílusát tekintve a viktoriánus horror és gótikus steampunk egyvelege, jó adag western-nel fűszerezve. Az első olvasásra bizonyára bizarrul ható egyveleg azonban egyszerre ad ismerős és újszerű, de legalábbis mindenképpen egyedi színezetet a játéknak. Meglátásunk szerint a Malifaux világára joggal mondhatjuk ez az a tipikus eset, amikor a készítők igazából korszakalkotóan újat nem nagyon alkottak, hanem egyszerűen csak elkevertek néhány már bejáratott stílusjegyet, majd az egyveleget addig finomították, amíg tényleg valami igazán ütős kerekedett ki belőle. Ritka eset, de a Malifaux remek példa arra, hogy ez sikerülhet. A játék egy másik erőssége a rendszer, amely bevallottan azokat a játékosokat célozza meg, akik valamelyest már kiábrándultak a kocka szeszélyének döntő hatásáról a hasonszőrű játékok kapcsán. A Malifaux rendszere ugyanis lehetőséget biztosít a játékosoknak, hogy „bugázzák a sorsot”, vagyis hogy befolyásolják a véletlent. Ennek mikéntjéről és a rendszer többi jellegzetességéről, valamint a játékban használható seregekről a sorozat következő cikkében írunk részletesebben.

Szerző: Cthulhu