Grandel legendája

2005. 03. 21. 16:25 / Warhammer Fantasy

A legenda persze színesítve, és kiegészítve élt tovább, de egyben nem változott, miszerint Grandel, más néven az „Árnyékkard”, még mindig valahol a Drowel Báróság területén, valószínûleg a vár romjaiban van, és aki birtokolja, parancsolhat, a most már örök idõkre lidércként a kardhoz kötött várvédõknek, élükön Drowel Báróval.

 

    Öreg Világon sok mindenért folynak ádáz, véget érni nem akaró csaták, háborúk. Aranyért, földért vagy a bosszúért, egész népek ragadnak olykor fegyvert, hogy evilági vagy magasztosabb célok érdekében életüket áldozzák a csatamezõn. Néha azonban a misztikus múltból felszínre bukkanó apró töredékek több hatalmat ígérnek megkaparintójuknak, mint bármi más. Egy ilyen dolog bukkant most fel, nem sokkal a Káosz Vihara (Storm of Chaos) utáni zûrzavarban, melyet a köznép a Grandel legendából ismert meg az évszázadok folyamán. Tartották ugyanis, hogy a Határ-menti Hercegségek (Border Princes) egyikének népe, Drowel Báró és udvartartása egy szép napon arra ébredt, hogy délrõl orkok hada, nyugatról, pedig az élõholtak fenyegetik a határait. Serege alig volt elegendõ vára védelmére, így az elbarikádozás mellett döntött, remélvén, hogy a két közeledõ sereg, majd egymásnak ugrik, ám csalatkoznia kellett, ugyanis az orkok vezetõje, egy sámán, lepaktált az élõholtakat feltámasztó nekromantával, busás haszon reményében, és együtt vonultak a Hercegségek védvonalának egyik erõsebb pontját jelentõ Drowel Báróság ellen. Nem voltak ostromgépeik, de a gyorsan összeeszkábált létrákkal, a két sereg harcosainak puszta létszáma is rettegéssel töltötte el a vár népét. Drowel ekkor végsõ lépésre szánta el magát. Udvari varázslója, egy jó útra tért sötét praktikákban jártas, bizonyos Foril-hoz fordult segítségért. Az, a mindig magánál hordott könyvbe mélyedt, és hamarosan elõ is állt tervével.
    - A civileket ki kell menekíteni a titkos alagutakon, az erdõbe. – mondta zengõ hangon az egybegyûlt tiszteknek és Drowel-nek - majd pedig a katonáknak addig kell feltartóztatni az ellenséget, amíg be nem fejezem ama bonyolult rituálét, melynek végén mindenkinek az életerejét ehhez a kardhoz kötöm – emelte magasba a csupasz pengét, mely a szoba lámpásainak fényét mintha rögtön magába is kezdte volna szívni – ezzel tévén minden Fényhez hû hívõt halhatatlanná. – mondandója befejeztével újra egy gyolcsba csavarta a kardot, és visszarejtette köpenye alá, majd várt. A tisztek ordítoztak és veszekedtek, mondván, hogy kell legyen más megoldás, egyedül Drowel látta be, hogy bármi máshoz már túl késõ, és a Határ-menti Hercegségek nem bírnák ki, ha a Drowel Báróság elesne. Utasította tisztjeit, hogy álljanak készen a falakon, Foril-al pedig bezárkózott a vártoronyba.
A csatazaj alig csitult, sõt lassan de biztosan közeledett. Már a falakon belül folyt az öldöklõ küzdelem, és Foril még mindig csak magában mormogott, le sem véve a szemét a kardról, melyet õ Grandel-nek nevezett. Hirtelen kivágódott az ajtó, de a termetes ork harcosnak mozdulni sem volt ideje, amikor is, már egy tõr állt ki az egyik szemébõl. Drowel meg sem várta míg elesik, hanem hatalmas csatakiáltással vetette magát elõre, ám ekkor vakító világosság támadt, majd minden elsötétült…
    A legenda persze színesítve, és kiegészítve élt tovább, de egyben nem változott, miszerint Grandel, más néven az „Árnyékkard”, még mindig valahol a Drowel Báróság területén, valószínûleg a vár romjaiban van, és aki birtokolja, parancsolhat, a most már örök idõkre lidércként a kardhoz kötött várvédõknek, élükön Drowel Báróval.
    Hogy hogy történt, nem tudni, de most egyszerre három sereg is a fejébe vette, hogy felkutatja, és biztonságba helyezi az ereklyét, így esett, hogy egy Breton, egy Élõholt, és egy Ork sereg jelent meg a Határ-menti Hercegségekben, szinte ugyanazon a napon. Ki a megmondhatója eme furcsa események végkimenetelének?

~

    Lord Emerald hátradõlt a karosszékében, és tovább olvasta a hihetetlen felfedezésrõl szóló jelentést. – Biztosak ebben? Egész biztos itt van a Drowel kastély? – kérdezte. A válasz hallatán elmosolyodott. Altdorf-ba való bevonulásukat fényes pompa övezte, de írnokának, úgy tûnik sikerült értékes órákat tölteni az ottani Nagykönyvtárban. A királlyal és tanácsadóival az egész hazaút során gyûjtötték és elemezték a nagyvilág híreit, így mire visszatért a király seregével a messzi Middenheim mellõl szeretett Bretonnia-jába, kiderült, hogy a gigászi csata nem csak a Fény erõit gyengítette meg, hanem szinte az összes népét Öreg Világban. Ez most kapóra jött neki, mivel az expedíció nem fog különösebb ellenállásba botlani, ha a legrövidebb úton, a Kazamatákon (The Vaults) keresztül küldi õket a Hercegségek területére. Így máris hivatta két legjobb tudósát, tanácsadóját és egyben varázslónõjét, valamint hûséges zászlóhordozóját. Egy ilyen feladatot nem bízhatott másra, neki pedig most Parravon-ban volt dolga. Ez a felbecsülhetetlen értékû tárgy nem kerülhet az ellenség kezére, és ha a Birodalmiakat megelõzve, õ maga adhatja majd át Louen Leoncoeur-nek, tovább öregbítheti hírnevét szerte a királyságban…

~

    - Frissebb nem volt? – krákogott fel Vakura, a Strigoi nemzetség vámpírja csatlósainak, majd a falhoz vágta egy öregember összeaszott testét, miután az utolsó csepp vért is kiszívta belõle. A tetemre éhes ghoul-ok hada vetette rá magát, mielõtt még az földet ért volna. Vakura testvére, Magdar, már régóta bátyja árnyékában élt, de most boldogan simogatta egy szûzlány ájult testét, melyet Vakura dobott oda neki, mondván, hogy alig van benne vér. A fekete csuklyás alak, pedig türelmesen nézte a sarokból mit mûvel ez két forrófejû vámpír. Igen, hamariak volt! Nem kellett volna rögtön elindulniuk, amint elõvezeti nekik a tervét. Gondos, aprólékos elõkészítést igényelt volna minden, ehelyett most itt lébecolnak egy faluban, és nem tesznek semmit. Habár azt nem tagadhatta, hogy így sokkal kevésbé volt feltûnõ útjuk a Hercegségekbe, mint azt várni lehetett volna, valamint már nem aggasztotta az sem, ha más is megneszelte volna a legenda feléledését. Már csak pár napnyi járóföldre voltak a megadott helytõl, melyet egy õsi kézirat említett meg. Ha végre tanulmányozhatná az „Árnyékkard”-hoz kötõdõ lelkek mágiáját, õ lehetne az egyik leghatalmasabb élõholt idézõ Öreg Világban. És most vele van két vámpír ereje is, így nem kétséges a gyõzelme…

~

    Ghulk Nagyfõnök elsétált a srácai elõtt. A sok emberekkel vívott csata után átvette pár szokásukat, és bár orkjai korántsem fogadták lelkesen az új rendszert, azért megpróbáltak igazodni hozzá. Végtére is nem akarták bevert koponyával végezni az óriás kondérjában. Az a pimasz mamlasz folyton csak zabált. Kész szerencse, hogy a csatamezõn azt tette, amit mondtak neki. Most már viszont nem számít. Végre szilárd talaj volt a lábuk alatt. A kis öblöcskén való átkelés az egész bandára frászt hozott, így nem csoda, ha most már vágytak a nagy Waaagh-ra, hogy levezessék valamin a feszültségüket. A térkép, amit attól a gazdag humitól vettek el, igen értékesnek bizonyult, ugyanis az öregek tanácsával egyeztetve kiderült, hogy a „Lélekcsapda”-ként elhíresült csodakard nyughelye valószínûleg azonos az újonnan szerzett térképen bejelölt területtel. Nem kellett sok, és máris útra keltek a bátor zöldbõrûek, hogy megszerezzék azt a kardot, mely évszázadokkal ezelõtt súlyos csapást mért rájuk. Ghulk elhatározta, hogy nem hagyja, hogy újra népe ellen használják, hanem bármi áron megsemmisíti a legendás ereklyét…
Térkép

AZ ELSÕ TALÁLKOZÁS

WHFB csata 1000 pontból Orcs Vs Breton Meeting Engagement küldetés szerint.

    Úgy látszik a Káosz Vihara még nem csitult el teljesen, gondolta Lady Nicole. Véletlen egybeesés lenne ez a sok zöldbõrû pont itt a Határ-menti Hercegségekben elõttük? Nem számít. Bátor lovagjai megvédik majd, és kivágják a bajból. A lényeg, hogy minél gyorsabban elõrejussanak, és a földbe tiporva a vad orkokat, tovább haladjanak a céljuk felé. Ennek fényében adta ki az utolsó utasításokat, majd besorolt Sir Martin mögé. A félelmetes grál lovagokat barátnõjével, kerülõ úton, az ellenség oldalába küldte, míg õ maga, a fõ erõkkel középen támadott. Az õket kísérõ parasztokat a jobb szárny védelmére hagyta, ami késõbb rossz döntésnek bizonyult. Leszállt a lováról és letérdelve, a lovagokkal együtt fohászkodott a Tó Hölgyéhez, és mint már oly sokszor, most is érezte, ahogy az éltetõ természetes erõ átjárja testét. Egy pillanatra mintha lebegett volna, de mire megjegyezhette volna magának az érzést, a mámorító bódulat már tova is tûnt, és õ már vágtatott is elõre az ellenség felé. Ám az goblin elõõrs fürgébbnek bizonyult, és már támadni is kezdte a parasztokat, akik lovag uraik támogatása nélkül nyakukba szedték a lábukat, és menekültek. Ekkor feltûnt az, amitõl Lady Nicole tartott. A fák koronája fölött, egy bamba óriás feje közeledett feléjük. Nem volt mit tenni, kikerülni nem tudták, így felkészültek a rohamra. Idõ közben a két varázslónõ segítségül hívta a természet erõit, hogy megfordítsák a csata menetét, ám ekkor megtörtént a baj. Lady Elaine otthonról hozott mágikus serlegével, amibõl soha sem fogyott ki a megszentelt bor, történt valami. Elõször csak fuldokolni kezdett, viszont nem sokkal késõbb már eszméletét vesztve csüngött a nyeregben, mint egy rongybaba*. A grál lovagok nem késlekedtek, és páran rögtön ki akarták menekíteni a csatából, ám így nem tudván az ellenségre koncentrálni, ki voltak téve a goblin sámán ördögi praktikáinak, aki nem is késlekedett, és zöld tûzgolyókkal szórta meg az osztagot. Lady Nicole túl távol volt, és semmit sem tehetett, ráadásul a saját varázslatával sem tudta elérhetõ közelségbe hozni a hirtelen feltûnt vaddisznólovasságot, sõt. Kitette magukat egy pusztító erejû rohamnak, ami nem is késett sokáig. Hála azonban a Tó Hölgye áldásának sikerült az orkok fölé kerekedni, akik menekülõre fogták a dolgot. Az így megtört arcvonalon egyenes út vezetett a Drowel kastély felé, viszont az óriás még mindig ott téblábolt. A megmaradt grálok ekkor bukkantak fel, páncéljuk csak úgy ragyogott a napfényben, s ahogy vágtattak, mindenki elhitte róluk, hogy legendás hõsöket lát. A goblin sámán ekkor újra kántálni kezdett, és hatalmas, fülsüketítõ robbanás kíséretében szemfájdító zöld nyalábot lõtt a grál lovagokra**. Amint az, elérte õket, újra hatalmas fényesség támadt, majd amikor már mindenki ki merte nyitni a szemét, azt látta, hogy a grálok úgy lovagolnak tovább, mintha mi sem történt volna. Figyelemreméltó, gondolta Lady Nicole. Már csak õ, és lovagjai álltak a szinte sértetlen ork haderõ ellen, így a varázslónõ, inkább a visszavonulás mellett döntött. Ami azonban elég közel vitte õket az óriáshoz, ahhoz, hogy a monstrum elérje õket. A hatalmas bunkó megemelkedett, majd lesújtott. Két lovag rögtön szörnyethalt, ám a többieknek sikerült kimanõverezni a biztos halált. Miután rendezték soraikat nem volt más hátra, Lady Nicole még egyszer utoljára segítségül hívta a természet erõit, hogy a szelek szárnyán megrohamozhassák az óriást. A köztük lévõ távolságot pillanatok alatt letudták volna, ám a varázslónõt most cserbenhagyta a tudománya***. Így nem volt mit tenni, a gyõzelem az orkoké lett, akik folytathatták útjukat a Drowel kastély felé. Lord Emerald szomorú lesz e hír hallatán, de talán megérti majd, hogy milyen szerencsétlen körülmények között kellett volna helytállniuk alattvalóinak.

Eredmény: 970 – 663 Solid Victory az Orkoknak

 
* A Chalice of Malfleur varázstárgy képessége a Dispell Dice gyártása, de 1D6-on 1-esre sebet kap a használója. Elsõ két körben kétszer sikerült ez a mutatvány, minek következtében a grálok Magic Resistance nélkül maradtak, és hárman le is estek egy Magic Missle-nak köszönhetõen.
** A goblin sámán 3D6-al dob Magic Missle mágiájára. Az eredmény három hatos, tehát Irresistible Force. 2D6-on a sebzés két hatos. Ebbõl bemegy hat darab. Mentõ mind megvan.
*** A lovagegység 3”-re van az óriástól. Mozgató varázslat sikeres. „Ha nem két egyest dobok, akkor elérem” jelszóval elgurulnak a kockák. Eredmény, két egyes, a roham nem jött létre.
 

MEGÉRKEZIK A HALÁL

WHFB csata 1000 pontból Orcs Vs Vampire Counts Assault küldetés szerint.

    Gyõzelem! Alig tudtam elrángatni a skacokat a csatamezõrõl, és amikor rájuk parancsoltam, páran még mindig folytatták az elesett lovagok páncélján való ugrálást. Szerencsés utunk volt idáig, a sámánnak sokat köszönhettünk. Most azonban elbizonytalanodtam. A messzeségben már láttuk azt a jellegzetes hegycsúcsot, ami a Drowel kastély közvetlen szomszédságában áll, mikor tábort vertünk. Az óriás szuszogása most csendesebb volt, így én is tudtam egy pár órácskát szunyálni. Reggelre viszont mire kell fölkeljek? A goblin elõörs ina szakadtában közeledve, majd a farkasok lefékezését követõ óriási porfelhõtõl övezve berobog a táborba, és az egyik kis mitugrász jelenti nekem, hogy egy élõholt sereg körbezárt minket. Bah, mondtam! Ezek a kis taknyosok biztos nem tudják mit beszélnek. Tévedtem. Szerencsére a kis elvetemültek hasznosnak is bizonyultak, hiszen teljesen feltérképezték az ellenséges erõket. Így tudtam, hogy erõimet nem megosztván talán elég gyorsan végzek az egyik oldalon, hogy szembefordulhassak a másikról fenyegetõ veszéllyel. Úgy döntöttem, hogy a híres Halottaskocsit (Black Coach) jobb elkerülni, amíg nem tudok ellen kellõ erõt felvonultatni, így a másik oldalra koncentráltam. Itt ghoul-ok, vámpírok és egy fura csuklyás alak sorakoztak fel. Nem probléma. A Waaagh ereje velünk lesz, mint mindig, így az egész arcvonal egyszerre indult meg csatakiáltásom után. Szomorúan konstatáltam, hogy a kõvetõnket rögtön megszállták az óriásdenevérek. Ezért karóba húzatom a mûködtetõ személyzet összes tagját. A gyávák ott futottak le a hegyrõl, de túl távol voltak, hogy segítséget küldhessek. Mellesleg pedig az elõttem álló problémával kellett számoljak elõször. A srácaim soraiba, ahogy közeledtünk, egyre több éjfekete nyílvesszõ csapódott, és rendesen ritkították õket. Ráparancsoltam a sámánra, hogy csináljon valamit, mire õ megpillantva az egyik vámpír korcsot, kántálni kezdett. A már ismerõs zöld tûzgolyóáradat megindult az ebadta felé, és ledöntötte a lábáról*. Ez igen, mondtam magamban. Szám még nagyobb vigyorra görbült, amikor vállam fölött hátratekintve láttam, amint a kezelõszemélyzet megvetette a lábát, és ellenállva a denevéreknek, kitartott addig, amíg a disznólovasok oda nem értek és le nem vágták mind egy szálig. A kõvetõ mégsem lett oda. De jó is, hogy hátranéztem, mert szinte a semmibõl bukkant elõ még egy rakat denevér, veszélyeztetve ezzel a seregem hátát. Vigyorom, vicsorgásba csapott át, és üvöltve vetettem magam a bestiákra. A harc közben néha egy szemvillanásra feltûntek a srácok, akik már az óriással együtt, a zombijai mögé rejtõzött csuklyást kergették. A goblinok csodamód leküzdötték az egyik ghoul osztagot, így csak a megmaradt másik tudott a csuklyás segítségére sietni az utolsó vámpírral egyetemben. Tovább szabdaltam a denevéreket, ám ekkor ütemes robajlás ütötte meg a fülemet, majd egy pillanat múlva a föld is elkezdett remegni. Odanézve mit kell lássak? Az a nagy mamlasz elkezdett föl-le ugrálni, hihetetlen pusztítást vívén véghez az ellenség soraiban. Nem hittem, hogy sokáig tudom még tartani a denevéreket, és ha ez még nem lett volna elég, az ütemes robajlás, hirtelen egy õrült nagy puffanásba ment át, amit olyan földmozgás követett, hogy alig maradtam talpon. Igen, igen. Az a mamlasz úgy esett el, ahogy kell. És ráadásul nem is jó irányba dõlt, hanem csak úgy a semmibe. Rémes. Szerencsére hamar magához tért, és fölállt, majd kisvártatva feje fölé emelte bunkóját, és lesújtott. A csuklyás méterekre repült a becsapódástól, és csak egy fa állította meg. Az élõholt sereg oszladozni kezdett, ám engem még mindig támadtak a denevérek. Erõt vettem magamon, és egy õsi harcmodor leghalálosabbját bevetve a forgószél-támadással akartam végezni velük, ám ebbe annyira elszédültem, hogy elsötétült elõttem minden, és már csak arra emlékszem, amint a hûséges goblinok próbálnak kiásni a denevérek halma alól**. A kis porontyok mégiscsak jók valamire…

Eredmény: 983 – 800 Minor Victory az Orkoknak

* A sámán újra Magic Missle-al próbálkozik. 6-os nehézségre hatot dob. A Vampire Count játékos csak 2 kockával semlegesít a 4-bõl. Ötöt dob, így a varázslat beüt, és két sebet okoz az egyedül ácsorgó vámpírnak. A Ward Save nincs meg, így kampeca.
** Az ork generális három támadásra dob, 3+ra találna. Az eredmény három 1-es, mire a denevérek leharapják.
 

LESZÁMOLÁS 

WHFB csata 1000 pontból Vampire Counts Vs Breton Pitched Battle küldetés szerint.

(A küldetés célja az ellenfél generálisának megölése, amiért plusz 500 VP jár)

    Milyen vak voltam. Szinte már a vámpír vérszomj õrületében kellett legyek, hogy ilyen rossz döntést hozzak. Az orkok legyõztek, és most már semmi sem állítja meg õket a Drowel kastélyig. De nem adom fel, meg fogom találni Grandel-t, és az enyém lesz, elõtte azonban erõt kell gyûjtenem, méghozzá sokkal nagyobbat. Ám elõtte, még elszórakozom egy kicsit, gondoltam magamban. A meggyengült breton sereg tökéletes célpont volt, ráadásul egy régi számlát is rendeznem kellett velük. Igaz, akkor egy bizonyos Lord Emerald-al álltam szemben, de végül is mindegy. Az egyik olyan, mint a másik. Mindegyikbõl hulla lehet egyszer, amit fel lehet támasztani. Az elõzõekbõl okulva, most nem szórtam szét a seregem, hanem koncentrált erõkkel támadtam. A denevéreim röptét ugyan erõsen zavarta a közelgõ viharfelhõk elõtt vonuló hatalmas szél, de én makacsul meneteltem a ghoul-ok mögött. A grálok megkerülõ manõverbe kezdtek, de én nem törõdtem velük, hiszen mire tényleg a hátamba kerülnek, addig végzek az elõttem álló lovagokkal. Hirtelen egy sas szállt el az arcvonalam felett, és rikoltása nyomán az egyik farkas egységem bambán megfordult, majd elszelelt a csatamezõrõl. Na ilyet is rég láttam már. Fura játékot ûzött velem a természet, de nem törõdtem vele, hanem lassan, de biztosan nyomultam elõre. Ekkor megint hihetetlen dolog történt. Az én, bekerítésre szánt denevéreim elõtt, egyszer csak megelevenedtek a kövek, és agyonütöttek négyet közülük, a többit pedig, a már nagyon bosszantó sas rikoltása, a farkasokhoz hasonlóan elrepülésre kényszerített. Mindeközben a grálok igen gyorsan megkerülték a bal szárnyon lévõ kis erdõcskét, és már a seregem hátát fenyegették, illetve a breton hosszúíjjal felszerelt parasztok négy zombit is lelõttek. A zombiknak eszmélni sem volt idejük, amikor is a lovagok elképesztõ sebességgel beléjük vágódtak. Elsöpörték õket, de szerencsére nem jutottak messzire. Eközben a ghoul-jaimon volt a sor, és a megelevenedett kövek, õket kezdték agyonütni, minek hála az egyik egységem el is menekült. Ezt már nem nézhettem tétlenül, és megelégelvén a dolgot, a Halottaskocsival egyetemben mindenkit támadásba küldtem*. Az, hogy hátulról megleptük õket, eldöntötte a küzdelmet, a lovagok menekülõre fogták a dolgot. Az üldözésükre küldöttek pont elégnek bizonyultak, mert ahelyett, hogy az összeállt lovagok ellentámadást indítottak volna, meglátva az ellenfél számbeli fölényét, a félelemtõl rettegve elfutottak a csatamezõrõl**. Az íjászokat az idõközben feleszmélt denevérek és a farkasaim széttépték, míg a megidézett csontvázaim, puszta jelenlétükkel tartották sakkban a könnyûlovasokat. Ekkor érkeztek meg a grálok, és hírükhöz méltóan feltrancsírozták Magdar-t, majd tovább vágtattak a Halottaskocsi felé, az iszonyú látvánnyal mit sem törõdve. Ezt követõen olyan dolog történt, ami tényleg csak a mesékben van. A Halottaskocsit apró darabokra zúzták, a kegyelemdöfést, pedig az egyik harcimén adta meg, leharapva a bakon ülõ lidérc fejét. Nekem még el kellett hajoljak az idõközben felbátorodott gyorslovasság egypár nyila elõl, de a viharfelhõk megérkeztével mindkét fél érezte, hogy bevégeztetett. A csata eldõlt, és én diadalittasan vonulhatok vissza Tilea-ba, hogy megszervezzem az újabb expedíciót Grandel keresésére.

Eredmény: 1192 – 898 Minor Victory a Vampire Counts-nak

* A fõ Knight of the Realm osztagot a BSB-vel és a generális varázslónõvel hátulról és oldalról megtámadta egy ghoul egység, két vámpír és a Halottaskocsi. Az eredmény borítékolható volt.
** Elõbbi egység ugyan összeállt, de rohamot jelentve be a nagyobb számú, félelmet okozó ghoul egységre, és az LD tesztet elrontva, elfutott.
 

EPILÓGUS

A csata az elfeledett, de újból felfedezett kardért, véget ért. A gyõzedelmes orkok magukkal vitték az ereklyét, míg a két másik fél üres kézzel kulloghatott haza. De az események mozgásba lendültek, és Grandel legendájának életre kelése új, megjósolhatatlan történéseket vetített elõre. Hogy ez lett volna Öreg Világon az utolsó ilyen csodálatra méltó ereklye? Nem kedves olvasó, ez nem a vég. Ez még csak a kezdet…

~

    Ghulk Nagyfõnök maga ment be a romos kastély utolsó, még álló részébe, a toronyba. Megszámlálhatatlan lépcsõn felmászott a legmagasabb szobáig, aminek ajtaja furamód zárva volt. Buzogányát készenlétben tartva berúgta az ajtót. És ott volt. Grandel ott feküdt egy asztalon. A kicsinyke ablakon beáramló fényt magába ivó csupasz penge pont olyan volt, ahogy az öregek tanácsa lefestette neki. Amint a keze a markolatra kulcsolódott fura érzése támadt. Mintha másképp látná a világot. Gyorsan egy zsákba rejtette kincsét, és megfordulván távozni akart, ám hátra kellett hõköljön, mert az ajtóban egy szikár, fekete hajú, kopaszodó férfi állt vele szemben. – Ki vagy te? – üvöltötte Ghulk, remélvén, hogy valaki meghallja az õrök közül. – Válaszolj! – De az alak nem felelt, hanem egyre csak a zsákot bámulta. Ghulk pedig megértette. Elõdei végzetét jelentette ez a kard, és most az õ kezében van, õ parancsol a benne rejlõ hatalomnak. Ekkora felelõsségre még nem volt kész. Újra megfogta a kardot, és így szólt: - Tûnj el, amíg nem szólítalak újra, és addig ne jelenj meg többet hívatlanul! – az alak, pedig engedelmeskedett, és köddé vált. Ghulk lerombolt a lépcsõkön, felpattant vaddisznójára, és kiadta a parancsot: - Térjünk haza skacok! – bejelentését, pedig üdvrivalgás követte.

~

    Magdar halott volt. Együgyû öccsére sosem nézett jó szemmel Vakura. Gyengének hitte, és butának, hiszen mindig csak a fiatal lányok iránt vonzódott. Szinte már azt hitte, hogy érzett irántuk valamit. Ha vért kellett innia, mindig csak lányokon élõsködött, de sosem ölte meg õket. Otthon, a várban, tucatnyi szolgája volt, mind nõ. Az õ emlékének fog adózni azzal, hogy szép lassan halálra kínozza a breton nõstényállatot, akit ghoul-jai elfogtak. Már az ájulás határán volt, de egy szem tõrével, még akkor is úgy küzdött, mint egy amazon. Vakura legszívesebben ott helyben letépte volna a fejét, de ezzel elvette volna a bosszú édes ízét. Ennyit megérdemel Magdar, gondolta, azok után, hogy olyan bátran, olyan hõsiesen állt ki egymaga a grálok lovasrohama ellen. És ha a nõvel végzett, megtanítja majd a Breton nemzet fiait arra, hogy mi is az igazi félelem!

~

    Sir Martin-hoz végre befutott a várva várt hír. Legjobb futárát, két grál lovag kísérte vissza Lord Emerald-hoz, hogy tájékoztassák, mi történt az expedíció során, valamint, hogy elmagyarázzák, hogy Lady Nicole elrablása miatt itt kellett maradjon, és hogy erõsítést kér a kiszabadításához. Martin biztos volt abban, hogy a bestiának valami célja van Nicole-al, különben nem cipelné egészen Tilea-ig. Nicole… Még mindig emlékezett az utolsó érintésre és csókra, amit a csata elõtt kapott tõle. Ragyogó arca, még mindig ott tündökölt elõtte, arany fürtjeivel keretezve. És gyönyörû kék szemeiben, mint két tóban, hányszor merült el a hosszú évek alatt? Szinte egyszerre kerültek Lord Emerald szolgálatába, és uruk is jó szemmel nézte, hogy vonzódnak egymás iránt. Még egy kis birtokot is ígért hazatértük után, fent a hegyekben a varázslatos kis tó mellett. Az maga volt a paradicsom. És most minden rémálommá változott. Miután elmenekültek a csatamezõrõl kitört a vihar. A sûrû sötét erdõ sem akadályozta meg a zuhogó esõt, hogy áttörjön a fák lombjain, így a túlélõk az orrukig sem láttak. Mire Martin föleszmélt csapata szétszóródott, és Nicole nem volt sehol. Idõközben minden eltûnt megkerült csak õ nem. Felderítõi viszont végre jó hírekkel tudtak szolgálni, ami alapján már biztosan tudta, hogy hová tartanak az élõholtak. Ami lassította õket, azt hátrahagyták, de a breton harci mének így is hamar beérhetik õket, talán még a Tilea-i határ elõtt. Nem késlekedhetett. Lovagjai a megszokott fegyelmezettséggel bontottak tábort, majd mikor mindenki lovon volt, elindultak. Ezt a helyzetet mindenki reménytelennek tartotta volna, hiszen tudvalévõ, hogy Tilea egy részén a halál az úr, és õk pont oda készültek, de nem Sir Martin. Õ nem ismerte a félelmet, ráadásul most kedvese élete volt a tét. Még koránt sincs vége, gondolta magában. Jövök Nicole, jövök!

To be continued, avagy folytatás következik…

Szerző: Emerald



Vélemények, hozzászólások