Suhanó

2004. 12. 26. 01:06 / Általános
Azt kívánta még gyorsabban menjen, miree a szél ellenállása visszalökte a nyeregben. A szél kísérteties hangja mostanra metszõ sivítássá vált. Körbenézett és észrevett egy fénylõ pontot az egyik közeli ablakban. Szinte tudta, hogy a napfény egy orvlövész puskáján csillant meg, áthelyezte testsúlyát az egyik oldalra és lefelé nyomta a suhanó orrát. Karjának izmai megfeszültek, és érezte a jármû ellenállását. A suhanó természetes vonalaiból nem volt megállapítható, hogy egyenesen megy vagy emelkedik. Fényvillanás illant el feje felett. Lézerpuska, mondta magában. Túl gyorsan zajlott le az egész ahhoz, hogy aggódnia kellett volna miatta.
Karadryel megborzongott amint a romos városra pillantott. Az ifjú elda mindig valami baljóslatú dolgot sejtett az emberi városokban. Ahogy rondán és brutálisan kiemelkedett környezetébõl,  vagy ahogy hegyes-sarkú épületei megpróbálták uralni a tájat. A legrosszabb dolog az volt, amikor a hónapokig tartó állandó csatározások lerombolták ezeket és szellemjárta temetõknek tûntek, és itt is ez történt. Minden óriási felhõkarcoló ezrek sírja volt. A kiégett finomító csontvázszerû szerkezete olyan volt, mint ami élõhalottként vár rá, hogy elkapjon és lenyeljen bárkit arrajárót.
Karadryel megfordult és egységére vetette pillantását. Az elda harcosok keresztbe tett lábakkal, meditációs pózban ültek hosszú, fényes suhanóik mellett. Magas, hengeres sisakjuk miatt mintha nem is lett volna arcuk inkább egy mérges rovaréra hasonlítottak. Nehéz volt elképzelni, hogy rokonai és barátai arca rejtõzik ezek mögött az arclemezek mögött. Olyanok arcai akiket évek óta ismert, együtt nevettek, beszélgettek és dolgoztak. Amikor eljött a Háború ideje, minden elda megváltozott mestervilágon. Felvették a harcos személyiségét, valakiét aki teljesen különbözött mindennapi énüktõl.

Lorizael már nem volt többé humorista, hanem zord, elszánt harcossá változott, aki semmiben sem látta a viccet. A békés, kert-szeretõ Aya, a kedves fiúból aki finoman távolítja el a tüskét szeretett holdrózsáiról, vérszomjas gyilkossá változott, aki nem tudott elég ellenséget lemészárolni. Karadryel maga is alig emlékezett énekesi életére. Mintha egy másik életben történt volna, amikor mikrohárfáján zeneszámokat komponált. Majdnem két hét telt el azóta.
Az eldák két teljes hete hívták elõ az avatárt a mestervilág magjából és vonultak harcba. Amikor az eldák a harc mellett kötelezték el magukat, teljesség szívvel tették, mint mindennel amit csináltak. Ami a Harci Ének elõtt történt, már a múlt volt és a Khaela Mensha Khaine eljövetele elõtti idõ már nem számított. Mert most az eldák a Jelenben éltek és ez a háborút jelentette.
Karadryel átvizsgálta a rombadõlt utcát. Észrevette az üzletek romos bejáratait, ahol valamikor kereskedõk kínálták áruikat. Jármûvek kiégett maradványait látta, amikre egyszer tulajdonosaik büszkék lehettek, viszont mostanra csak összeégett fémkoporsók voltak. Szemügyre vett egy játékteret, ahol egyszer gyerekek játszhattak. Most mindenki számára öngyilkossággal volt egyenlõ ide belépni.
Várta mikor adják ki számukra az indulási parancsot. Amikor õ és emberei a levegõbe emelkednek, és az ellenség pozícióit kémlelik. Az állandó várakozás miatt pattanásig feszültek az idegei. Minden zaj a küszöbön álló veszélyre figyelmeztetett. Minden betört ablak egy leselkedõ orvlövészt rejthetett.
Karadryel gondolatban magára szólt, hogy ne hagyja kicsapongani a képzeletét. Arra gondolt, csak azért érzi magát bizonytalannak, mert egy bolygó hatalmas és távoli ege alatt áll, ahelyett hogy mestervilága kényelmes, kerek csarnokaiban lenne. Tudta, nincs mi miatt aggódnia. Szíve mélyén azt is tudta, hazudik magának. Minden miatt aggódnia kellett.
Ez a világ a teljes pusztulás szélén lebegett. Eljöttek a Káosz erõi, arra késztetve az embereket, hogy lázadjanak fel mestereik ellen és rázzák le a Birodalom uralmát. A felkelést a Káosz Hatalmainak szolgálóitól elvárható brutalitással és õrülettel vitték véghez. Az ezt követõ polgárháború mészárlása a majdnem félig halott város állapotából ítélve mérhetetlen volt.
Karadryelnek ötlete sem volt, miért rendelte ide a mestervilág az erõit. Tudta, a jövõlátók ezt szükségszerûnek látták, jóslataik megmutatták ez a sors szerint egy meghatározó hely lesz. Az itt lezajló események továbbgyûrûznek számtalan világba, temérdek lehetséges jövõt alkotva. Ha a Káosz itt gyõzne az katasztrófát jelente az eldák számára valahol a jövõben. Karadryel nem tudta milyet. Tudta, neki nem kellett több ok a harchoz a Káosz követõi iránt érzett gyûlöleténél.
Elsõre meglepte a szívében érzett gyûlölet. Érzékeny lélekként gondolt magára, ami semmi élõ iránt sem érez ellenszenvet. Ez azelõtt volt, mielõtt látta mire képesek a Káosz erõi. Ha Karadryel nem maga látta volna a bizonyítékokat, el sem hitte volna. De látta az elszenesedett és eltört csontokkal teli vermeket, a sötét lakomák maradványait. Látta a sebtében összeeszkábált, emberi áldozatoktól véres oltárokat. Látta az üvöltõ, tajtékzó, vérmocskos fanatikusokat, akik a Bolygó Védelmi Erõinek rongyos egyenruháját viselték. Látta a feketepáncélos Káosz Ûrgárdistákat, akik õket vezették.
Gyenge harangszót hallott a bal fülében, ahová a kommunikációs ékkõ volt behelyezve. Hallotta Kelmon jövõlátó halk, távoli hangját, amint elmondta: most érkezett el a levegõbe emelkedés és a városi repülés ideje. Karadryel öntudatlanul is bólintott. Meglátva a testtartásában beállt változást harcosai máris felkeltek és elfoglalták helyeiket jármûveik mellett. Karadryel felugrott a nyeregbe.

Súlyát megérezvén a jármû egyenletes, mély hangon felbúgott és a földtõl karnyi magasságnyira a levegõbe emelkedett. Enyhén hintázott, mint a kis hajók a szellõben. Karadryel kinyúlt és megfogta a kormányt, mire a kesztyûjébe épített apró pszihotrópikus kristályok érintkezésbe léptek a kormány irányító kristályaival. Abban a pillanatban minden megtudott a jármûrõl. Érezte, hogy készen áll a repülésre. Egy mentális paranccsal készenlétbe állította a fegyverrendszereket, aztán begyújtotta a hajtómûveket.
A motorok döreje, banshee sikolyaként tört a levegõbe. A suhanó rakétaként lõtt ki. Karadryel hátracsúszott a nyeregben és egyúttal a kormányt is hátrahúzta, ezzel a jármû hosszú orrát az ég felé irányítva. A suhanó felfelé száguldott, alig kerülve ki az elõtte magasodó falat.
Karadryel észrevette, mosolyog. Pusztán az élvezet, hogy jármûvén ülhet felvidította. Balra dõlt és ismét megrántotta a kormányt. A suhanó egy hosszú hurokkanyarba kezdett, ami a legközelebbi épület sarka mellett vitte el, majd tovább az elhagyatott utcán.
Azt kívánta még gyorsabban menjen a jármû és megváltozatta a testsúlyát, így jobbra-balra cikázott a falak között. A sebesség és a kiszámíthatatlan röppálya volt a legjobb védelem az ellenséges tûz ellen. A levegõben már nem volt fedezék.
Hátrapillantott válla felett és látta egységét elnyújtott vonalban maga mögött. Furcsán állónak tûntek, ahogy az épületek elsuhantak mellettük, de tudta sebességük megegyezik az övével. Lepillantott a bakancsa alatti homályos földre. Roncsautók jöttek s mentek, mint egy futószalagon. Nehéz volt ellenállni az illúziónak, hogy azok mozognak és õ áll egyhelyben, annyira jól védte páncélja és sisakja a széltõl.

Azt kívánta még gyorsabban menjen, erre a szél ellenállása visszalökte a nyeregben. A szél kísérteties hangja mostanra metszõ sivítássá vált. Körbenézett és észrevett egy fénylõ pontot az egyik közeli ablakban. Szinte tudta, hogy a napfény egy orvlövész puskáján csillant meg, áthelyezte testsúlyát az egyik oldalra és lefelé nyomta a suhanó orrát. Karjának izmai megfeszültek, és érezte a jármû ellenállását. A suhanó természetes vonalaiból nem volt megállapítható, hogy egyenesen megy vagy emelkedik. Fényvillanás illant el feje felett. Lézerpuska, mondta magában. Túl gyorsan zajlott le az egész ahhoz, hogy aggódnia kellett volna miatta. Jobbra tolta magát és felhúzta a suhanó orrát, pontosan egy másik utcába irányítva. Pattogó parancsát követõen a többiek is így tettek.
Most igazán élõnek érezte magát, a halállal játszva egy gyorsan haladó suhanó nyergében ülve az ellenséges tûzben. A penge élén táncolt. Ez olyan élmény volt, amit békeidõben soha nem kaphatott meg. Olyan izgalmat érzett amit még semmilyen dal sem tudott megadni neki. Már megértette Khaela Mensha Khaine vonzódását az eldákhoz. Agyuk egy része veszélyre vágyik, erõszakos és élvezi a sebességet, mégha lelkük más részei visszautasítják is. Ez volt Khaine vonzódásának titka.
Leborította a suhanót egészen, míg alig a föld felett siklott. Itt-ott kiégett katonai és polgári jármûvek szegélyezték az utat. Jobbra-balra kellett szánkáznia, hogy kikerülje õket és ilyenkor a másodperc töredéke alatt kellett döntenie. Azt mesélte be magának, hogy csak az extra fedezék miatt teszi, de igazából tudta azért teszi mert ezt akarja tenni. A háta mögül jövõ motorhangokból tudta, csapata többi tagja is így érez.

Uralkodj magadon, mondta magának. Ez nem sétarepülés, katonai küldetés és éppen most léptél be az ellenséges területre. Felhúzta a gépet éppen annyira, hogy a roncsautók felett száguldjon és gázt adott.
Olyan érzés volt, mint egy óriási betonkanyonban döngetni. Épületek illantak tova mindkét oldalon. Idõrõl-idõre a fény is betört hirtelen, amint egyik felhõkarcoló árnyékából kiemelkedett egy másik felhõkarcoló összeomlása miatti foghíjas helyre.
Maga elõtt parányi figurákat pillantott meg mozogni barikádok mögött. Nem eldák voltak. Az ellenség volt az. Gyors parancsot adott a kommunikációs hálózaton keresztül és picit visszavett a sebességbõl, lehetõséget adva az egységnek a V alakzat felvételére. Õ volt az ék. Az alakzat felállásakor megint gázt adott.
Karadryel azt remélte, annyira gyors lesz a támadás, hogy az ellenfelet meglepi és ez messzemenõkig sikerült is. Egyre közelebb zúgtak a gyanútlan emberek felé, és amint lõtávolba értek tûzet nyitottak.
Shuriken katapultok gyorsították halálos lövedékeiket célpontjaik felé. Karadryel figyelte, ahogy a barikádhoz közeledve fegyverei ikerfüstöket hagytak, tovább haladva pedig papírmaséként tépték szét a fát és a gumit. Karadryel szeme sarkából megpillantott egy nehéz sorozatvetõs csapatot és rájuk repült. Nézte amint az embereket darabokra szaggatták a shurikenek. Olyan volt mintha valami láthatatlan dolog tépné szét õket. Egyszer csak darabokra hullottak.
Más emberek is elestek. Néhányan amputált lábuk tövét fogva, másoknak pedig a feje robbant szét ahogy Karadryel társai is odaértek. Karadryel az utolsó pillanatig tüzelt, amíg csak túl nem repültek a barikádon. Látta ahogy az embereket fedezékbe ugranak vagy a földre vetik magukat, mégha jóval túl is repült már rajtuk.
A suhanók meredek emelkedésbe kezdtek. A gravitációs erõ Karadryelt az ülésbe préselte. Érezte ahogy szemei kidüllednek a sisakjában. Csinált egy kört a suhanóval, aminek a végén szûk balkanyarba kezdett, miközben azért küzdött hogy ne veszítse el a jármû irányítását. Egysége tagjai elsuhantak mellette, nem voltak tovább képesek fenntartani az alakzatot egy ilyen szûk forduló után. Karadryel kiadta a parancsot az alakzat felbontására és egyéni támadások megindítására.
Ez már nem ment olyan simán, mint az elsõ. Karadryel rácsapását lézertûz fogadta. Lézernyalábok villantak mindkét oldalán. Összehúzta magát és lehajolt, de mindeközben tudta, hogy a találatok elkerülésében inkább szerencse, mint a képességek számítottak. Ismét azt kívánta, suhanója fegyverei tüzet nyissanak és halálos sorozatokat küldött ellenségei felé. Sok ember meghalt mielõtt megértették volna mi találta el õket.

Karadryel szeme sarkából látta, amint Aya találatot kapott. Olajos, fekete füstcsóva szállt fel törött suhanója borítása alól. A páncélja összeégett és tucatnyi helyen megolvadt. De miközben jármûve már lefelé tartott, még mindig tovább gyorsult a legnagyobb ellenséges csoport felé zuhanva. A suhanója áttörte a barikád tetejét, majd vég nélküli pörgésben további száz métert tett meg az utcán mielõtt felrobbant volna. Karadryel csendes imát mormolt Aya lelkéért. Ezt a zuhanást senki sem élhette túl.
Karadryel a barikád mögötti utca végén más jármûvektõl származó füstpamacsokat látott felszállni, melyek egyre közeledtek. Éles szemeivel hamar megállapította, emberi erõsítést hozó Rinók azok. Gondolkodás nélkül kiadta a visszavonulási parancsot és visszaszáguldott az idevezetõ utcán. Végig attól félt, hogy vállpáncéljai között megérzi a lézertûz forró, fehér tûzének melegségét. Nem nyugodott meg, amíg egy sarkon befordulva kikerült az emberek látómezejébõl.
Megállította jármûvét hagyva kifutni, míg márcsak a föld felett lebegett. Egysége többi tagja is utolérte, lelassított és csatlakozott hozzá. Aya volt az egyetlen áldozat. Karadryelnek máris volt egy terve. Megkerülik ezt az épületet és egy másik irányból csapnak le az emberekre. A nap hátralévõ részében szabadon hajthattak végre rajtaütéseket az emberi védvonal ellen és egy kis szerencsével az erejüknél jóval nagyobb erõt köthetnek le. Karadryel gyorsan felvázolta a tervét, amit minden társa helyeselt. Hamarosan újból levegõbe emelkedtek, de ezúttal már kegyetlen célok vezérelték õket.

Látszott, ez hosszú nap lesz.

2. Codex Eldar Bill King - Csib


Vélemények, hozzászólások