Puhányok I.

2005. 01. 19. 13:41 / Általános
Egy történet felemelkedésrõl, és a negyvenedik évezred igaszságtalanságáról.

    Emmarn secundus bolygója nem tartozott a lényeges világok közé. Vad, sziklás vidék volt, kemény, zord telekkel, és rövid nyarakkal. Csupán egy jellegtelen fénypont a Birodalom egén. Így gondolta ezt az Administratorum, így gondolták a szomszédos csillagok népei, de még az ott élõk is csak így gondoltak magukra.

    Csupán egyvalakik nem. A tiranidák borzalmas hordái mégis értékesnek találták a bolygót valami okból. Egy napon spórabombák ezreit zúdították a kopár sziklákra. Az ott lakó néhány ezer – termetes, szikár hegyi emberré edzõdött telepesek– rögtön fegyvert fogtak. Elõkerült az a pár lézerpuska, melyet még a letelepedés idején hagyott itt a Birodalmi Gárda, és az eddig favágó eszközzé silányított lánckardok is újra vért kóstolhattak. Emmarnnak nem volt régi történelme- mindössze kétszáz év telt el azóta, hogy az elsõ telepesek megvetették a lábukat a mogorva sziklákon. Nem volt dicsõ harc az övék sem. Barbár õslakosok, veszedelmes szörnyek helyett csupán az erõs széllel, és az embertelen viharokkal kellett megbirkózniuk. A nagy részük az elsõ adandó alkalommal tovább is ment  – mely egyben az utolsó is lett, mert egyetlen egyszer szállt le a bolygón birodalmi hajó, mikor a szükséges ellátmányokat, építõanyagot, és egy birodalmi papot hoztak. Ezek közül csak az utóbbi bizonyult tartósnak, mert a kevés plasztacélt hamar elkoptatta a vihar, a munkagépeket gyorsan elhasználta a nehéz terep. Rengeteg fegyverrel is ellátták õket, hogy meg tudják védeni magukat a bolygó szörnyei ellen.

    Amik persze nem léteztek. A lakosság a kezdeti ötezerrõl kétszáz év alatt ezerötszázra csökkent, és lassan mindenkire jutott legalább egy lézerpuska. Nem gondolták, hogy valaha is hasznukat veszik, de most nagyon jól jöttek. Lám, bölcs az Istencsászár, és bölcs az Administratorum is, hogy a kellõ mennyiségû felszerelést utalta ki annak idején. 

A sok fegyver ellenére mindazonáltal nem volt könnyû dolguk a látszólag mindössze tépõfogakból, karmokból és több mázsa izomból álló szörnyek ellen.. Keményen ellenálltak, és a környezet is nekik kedvezett, de nem tarthattak ki örökké, és ezt jól tudták. Óriási szerencséjükre a csillagrendszerhez közel haladt el az Ultramarinok egy csatahajója, ami fogni tudta az asztropata hívását. A emmarniaknak addig ki kellett tartaniuk. Felfegyvereztek mindenkit, az öregtõl a fiatalig, csak épp a csecsszopó apróságoknak nem tettek bölcsõjébe lánckardot.

    Snan mindössze tizenhat éves volt, ami az Emmarnon már a felnõttkor határa. Bár nehezebben mozgott, mégis két lézerpuskát cipelt magával – hátha elromlik az egyik, magyarázta tettét – miközben a sziklák között ugrálva figyelte, mikor érik el õket az élõ harci gépezetek. Több kisebb, féregszerû lényt lõtt már le, de tudta, ezek nem lehetnek a fõerõ. Hiszen a beesett tekintetû pap hosszú, éjszakába nyúló történelemóráin többször említette azt az esetet, mikor Macragge védelmében az Ultramarin rend teljes elsõ százada, a legerõsebb, legképzettebb veterán ûrgárdisták odavesztek.

- Márpedig én nem vagyok veterán, de még ûrgárdista sem. – mormolta magának – Sajnos.

     Lézerpuskája szürke fémje megnyugtatóan feküdt kezében. Szerette a fegyvert, kitapasztalta már erejét – az apró, féregszerû, mindent felzabáló kis lényeket egy jól irányzott lövéssel terítette le. 
De most nem talált semmit egész napos õrjárata során, így egykedvûen ballagott haza. Szinte szégyellte magát, hogy nem dicsekedhet társainak valamiféle zsákmánnyal. Egész napos ugrálgatástól fájó lábbal, és sajgó vállakkal érkezett vissza a Városba. Nem illették külön névvel a települést, mert nem volt több a bolygón belõle.

Az emberek a Város legnagyobb épületében, a raktárban gyülekeztek. Körülbelül ötszázan lehettek itt most, de ez a plasztacél csarnok tizedét sem töltötte meg. Snan egykedvûen ballagott be a szélesre tárt ajtón.

-         Mi újság? – kérdezte tõle az ajtó mellett üldögélõ öreg pap.
-         Semmi, sajnos.
-         Inkább adj hálát az Istencsászárnak, hogy megvédett!

    Snan inkább nem is válaszolt. Úgy vélte, az üres beszéd kevés ahhoz, hogy az Istencsászár elégedett legyen vele. A tettek többet érnek a szavaknál.

     A hatalmas, birodalmi sasokkal ékes terembe beérve elsõként a hozzá hasonló korúak gyülekezetét pillantotta meg. Mind egy magas, szõke hajú, izmos fiú köré csoportosultak. Crag. Az utálatos Crag, akire a többiek hallgatnak. Snannal nem nagyon szerették egymást, mert Crag nagyképû volt, és álszent – minden alkalmat megragadott, hogy bizonyítsa, jobb a többieknél. Snan csendesebb volt kissé, és rosszul esett neki, ha olyasmiben gyõzték le, melyhez valójában jobban értett. Ahogy odaérkezett a csoportosuláshoz, üdvözlés helyett csak egy kérdést vágtak a képébe:
-         Mit lõttél ma? – vakkantotta Crag fölényeskedõ hangnemben.
-         Semmit.

    A fiatalok gúnyos röhögésben törtek ki, majd pár méterrel arrébb mutattak, egy majd két méteres dögre. A feje szét volt roncsolódva, kitinpáncélos oldalát pedig lézerpuska ütötte lyukak tarkították.
-         Ezt múld felül, kisgyerek – vigyorgott egy másik gyerek.

    Snan odasietett, és megvizsgálta közelebbrõl is a holttestet. Egy hatlábú szörnyeteg volt, elsõ két lába férfikarnyi kitinkarmokká módosult. Feje helyén csak egy véres massza volt, hátát pedig vastag páncéllemezek borították. Egy-két fekete folt is látszott rajta.


    Snan letette maga mellé lézerpuskáját, és leguggolt, hogy alaposabban szemügyre vehesse a sebeket. Megállapította, hogy a sérüléseket valóban lézerpuska okozta, mert a sebszélek szabályosak voltak, és a kitin egy fajta roncsolódása sem hagyott kétséget e felõl.
 Valamiféle késztetés folytán beledugta az ujját a sebbe, és meglepõdött. Alig egy ujjperce fért bele, holott a kitinpáncél sokkal vastagabb volt, és azt át kellett volna ütnie, hogy kárt okozzon.

     Felfedezését egyenlõre megtartotta magának, mert tudta, csak verekedés lenne belõle, melyben biztosan alulmaradna. Vagy ha nem, akkor utána kapnák el vagy öten, az egyenlõ küzdelem érdekében.

     Bár semmi kedve nem volt, visszatért az utálatos társasághoz. Crag éppen nagy hangon adta elõ, hogy hogyan terítette le a szörnyet, majd amikor összeesett, egy kõvel hogyan verte szét a fejét. Nagyon belefeledkezett az elõadásba, mert meg sem hallotta elsõre Snan kérdését. 
Feltette hát másodszor is.
-         Mégis, hol történt ez?
-         Mi van kisgyerek, te is lõni akarsz magadnak? Ahhoz azért több kéne. Mellesleg a Szürke-szakadék tövében, ha már meg akarsz dögleni.
-         Taelus atya mit szólt ehhez?
-         Taelus? Az a vén senkiházi csak valami olyat motyogott, hogy ezer ilyen van még, és imádkozzunk, hogy az ûrgárdisták idõben ideérjenek.

    Snan ismét csöndben maradt, bár legszívesebben lelõtte volna a fennhéjázó idiótát. Mérgében kisietett az ajtón, és nem is válaszolt az utána kiáltó társának, akit amúgy is csak Crag talpnyalójának tartott.
-         Hé hova mész? Mi lesz az esti imával?

Elkezdett futni, még mielõtt a fiú valakit utána küldhetett volna. Egyenesen oda ment, ahol Crag állítólag elejtette azt a lényt.

    A Szürke-szakadék nem volt túl közel. Fél óra tempós gyaloglásba is beletelt, mire Snan végre elérte. A szakadék igen fantáziátlan nevét egy benne lévõ nagy, tiszta szürke színû kõrõl kapta. Valamelyik telepes nevezte el még réges-régen, és a helyiek nem érezték szükségét, hogy új nevet adjanak neki. A szakadék elég mély volt, de nem túl meredek. Snan óvatosan lecsúszott a hasadék oldalán, lézerpuskáit ölében tartva, nehogy felhorzsolja a hátát, ahol egyébként hordani szokta. Kis keresgélés után megtalálta, amit keresett: egy nagyobb foltot, ahol a barnásszürke földet vér mocskolta be. A vértócsa egy körülbelül félembernyi szikla tövében száradt ragacsos homokká. Snan elõvette zseblámpáját – már erõsen esteledett – és tüzetesen megvizsgálta a szikla tövét. A bordó-fekete földön apró kitin- és csontdarabkákat talált.

    Tenyerébe köpött, majd ruhaujját felgyûrve nekiveselkedett a sziklának. Majd egy percig erõlködött, mire arrébb tudta görgetni. Kicsit leült, hogy kifújja magát, majd visszatért a szikla alatti terület vizsgálatához. Sejtése beigazolódott: alatta is voltak bõven csontdarabok, és húscafatok. Snan egy pillanatra grimaszt vágott, mert a hús már elkezdett rothadni, és kellemetlen szagot árasztott.

    Crag tehát megint hazudott. A lényt a kõ vágta agyon, õ csak kiráncigálta alóla, és hazahurcolta. Párat az oldalába is lõtt, hogy hitelesebb legyen. Hát fantasztikus, ennyit a nagy vadászról.

     Snan kedvetlenül felkapaszkodott a szakadék oldalán. Most a hosszabb utat választotta, mert ráért találkozni az öreg pap, és apja dühével, bár csak az elõbbitõl tartott igazán. A szél süvített, zizegõ hangokat adott, de az áramlatot a völgyben nem lehetett érezni. Snan úgy öt perc múlva fel is ért a hegy tetejére. Leült megpihenni, körülnézni egy nagyobb sziklára. A zizegés egyre erõsödött, de a hideg áramlat még váratott magára.
-         Biztos csak a völgyben fúj – gondolta Snan mintegy mellékesen. Gondolatait inkább az kötötte le, hogyan mondja el az esetet anélkül, hogy baja esne. 
Lepillantott, és valóban: szürkén hullámzott a fák lombjának sokasága. Össze-vissza fodrozódtak, a sötétben nem lehetett elkülöníteni egymástól õket.

     A sziklán, amelyen Snan ült, eközben egy apró kis rovar mászott fel. Sárga, soklábú teremtmény volt, és láthatóan nem ijedt meg az embertõl. Apró kis vájaton haladt, amit sok ideig vájhatott a puha sziklába. Snan elmélyülve szemlélte, de valami nem stimmelt. Megrázta a fejét, majd a szívén egy pillanatig erõs szorítást érzett. 
De hát õsz van! – rezzent össze. A fáknak nincsen lombja! Megerõltette a szemét, és most már látta, mit nézett fának az elõbb. 

     Több száz szörnyeteget. Kitinpáncéljuk, mely napfénynél sárgásbarna lehetett, messzirõl egybefüggõ szürkeséget alkotott. Soklábú, néhol kígyótestû, vagy denevérszárnyú szörnyetegek alkották a hordát, mely egyenesen a Város felé tartott. Snan bele sem mert gondolni, mi történhet, ha egyszer el is érik azt. Gondolataiba belefeledkezve felvette a kis bogarat, hogy eljátszadozzon vele.

     És felordított a fájdalomtól, majd elhajította. A kezére pillantott, miközben folyamatosan üvöltött: savmarás nyomai látszottak rajta. A lény teste savas nyálkát választott ki, a sziklában is most marta ki magának az apró vájatot.

     Snan tüdejébõl kifogyott a levegõ. Lihegett egy sort, majd rádöbbent, hogy üvöltése messze visszhangzott, és akkor valaki biztosan felfigyelt rá.

     Nem tévedett. A hegyoldalban lejjebb, körülbelül ötven lépésnyirõl két vörös szempár izzott fel, és a hozzá tartozó lény elindult a hang irányába. Snan azonnal lekapta hátáról mindkét lézerpuskáját, és eszeveszetten tüzelt, nem törõdve fájó ujjaival. A szörnyeteg két hatalmas oszloplába mély nyomokat hagyott a sziklás talajon, ahogy felfele igyekezett. Két felsõ karjával segítette magát feljebb, melyek majd’ embernyi pengekarmokká módosultak. Másik két karjában egy csontborítású fegyverszerûséget tartott, amelybõl az elõbbihez hasonló rovarokat lõtt ki Snan felé. Szerencsére elég rosszul célzott, mert a fiúnak még a közelébe sem értek. Snan lézerpuskái ravaszát vadul nyomkodta, és közben fogait összeszorítva, sziszegve imádkozott, hogy a savas bogarak nehogy eltalálják.

     A vörös sugarak cseppet sem zavarták az egyre közelebb kerülõ tank méretû borzalmat. Szájában száz meg száz borotvaéles fog sorakozott, de azok nélkül is bõven elég pusztító erõvel rendelkezett. Egy teljesen harcra alkotott lény, undorító tökéletességgel kivitelezve.

     Snanban is hasonló gondolatok játszódhattak le, mert egyre inkább pánikba esett. Akkor adta fel végleg, mikor az egyik lézerpuska tára kiürült. A másikat fölkapta, és rohanni kezdett, a szörnyeteg pedig utána. A fiú érezte, vége van, a lény gyorsabb, és erõsebb nála, lézerpuskája pedig nem okozhat olyan sebet, amellyel akárcsak megzavarhatná.   

Megfordult hát, és csak annyit mondott halkan:
-         Ám legyen.

    Különös nyugalom áradt szét a testében, mely megacélozta kezét, és kiélesítette érzékeit. Megcélozta a lény szemét, majd meghúzta a ravaszt. Eltalálta. De ekkor már csak pár lépésnyire volt, és a tiranida ezt egy ugrással megtette. Pengekarmát Snan felé lendítette, aki el tudott ugrani, de a visszakezes ütés már a földre terítette. Hihetetlen gyorsan a másik karom is a feje fölé emelkedett. Megemelkedett, és egy pillanat kérdése volt, hogy lecsapjon. Snan feltartotta lézerpuskáját, holott jól tudta, semmit sem fog védeni a tonnás csapásból, majd a hegyes karom megkezdte halálos ívét.

    De a fiút nem találta el. Snan az utolsó pillanatban egy erõs fémkéz szorítását érezte a vállán, majd azt, hogy felrántja valaki. Beverte a fejét, és egy pillanatra csak kékséget látott maga körül, majd egy óriási kopasz fejet, melynek homlokába fém rudakat illesztettek. Az alak energiapáncélt viselt, és Snan az ölében feküdt.
-         Megvagy, fiú? – kérdezte az ûrgárdista.
Snan csak bólintani tudott. 
-         Akkor kapaszkodj. – ezzel be is fejezte a beszélgetést. Társa felé fordult – Készen állsz, Hardius testvér?
-         Készen – válaszolta a mellette ülõ.

    Snan ekkor vette észre, hogy egy lebegõ jármûben ülnek. Hamarosan rájött, hogy egy ûrgárdista terepsiklóban. A sikló lehetetlen ívet véve megfordult, majd egyenesen a tiranida felé repült.
-         Ezt védd ki – suttogta az ûrgárdista Snan feje felett, majd a terepsiklóra szerelt hõvetõbõl tüzet nyitott. A forró légsugarak vajként olvasztották szét a húst, és papírként égették a kitint a lény bõrérõl. Fülsértõ sikoltozás közepette égették porrá pár másodperc alatt azt, amiben Snan még kárt sem tudott tenni.

    Ezután a fiú számára összefolytak az események. Még órákig röpködtek erre-arra, bele-belemarva a támadó seregbe, órákon keresztül. A fiú erõsen kapaszkodott, és biztonságban érezte magát a két méteres, csupa izom harcosok között. Azok csak néha méltatták egy-egy pillantásra, szinte kizárólag a harcra koncentráltak. A hõvetõ még rengeteg kárt okozott a hordának, a gyorsan száguldozó siklóban pedig nem tudtak kárt tenni a lassabb rovarszörnyek. Bár egy-egy biolövedék eltalálta õket – a sikló elejében csúnya sérülést okozott egy nagyobb adag sav – komoly sérülést nem szenvedtek.

    Majd fél nap csatározás után tértek vissza a Városba. A siklóról leszálló ûrgárdista a félájult Snant a karjaiban vitte az azóta már megtépázott raktárhoz.
-         Lentius kapitány! – kiáltott a terepsikló vezetõje parancsnokához.
    Lentius kapitány még golyónyomokkal tarkított, megperzselõdött páncéljával is tekintélyes látványt nyújtott, ahogy viharkalapácsát ölében nyugtatta.
-         Igen?
-         Komoly veszteségeket okoztunk. Kilõttük az irányító lényeket, így a maradékot könnyen lemészárolhatta a gyalogság. Hanyagolható veszteségeink vannak. A sikló javításra szorul.
-         Helyes. Majd szólok Grendal technikus testvérnek. Ez a fiú?
-         Egy hegytetõn találtuk, amint egy szál lézerpuskával harcol egy carnifex ellen. Épp hogy meg tudtuk menteni. A lényt megöltük.
-         Jól teljesítettél, Hardius testvér. A fiút majd vidd be a raktárépületbe.
-         Parancsnok, megkérdezhetem, itt mi a helyzet?
-         Most van idõm, úgyhogy igen. A tiranidavadász osztagok komoly sikert értek el, és úgy vettük ki, nem landolt a bolygón túlságosan nagy sereg. Két felderítõ osztagot vesztettünk, és jó pár gépünk megrongálódott. De mindent összevetve sikeres volt az ütközet.
-         Köszönöm, kapitány.

     Snan halvány foszlányokban hallotta a beszélgetést, és csodálta azt a felsõbbrendûséget, amely ezekbõl a harcosokból áradt. Hardius bevitte a raktárba végül, onnantól pedig Snanra ráborult a sötétség.

    Egy nap múltán tért magához egy földre dobott matracon. Körülötte jajgató sebesültek, és a Város apraja-nagyja. Mindenkinek akadt valami munkája. Ki az elromlott szerkezeteket javította, ki a sebesültek körül tevékenykedett, mások pedig csak bolyongtak céltalanul.

    Snan felkelt, és mivel senki nem törõdött vele, elindult kifele, a friss – legalábbis frissebb – levegõre. Társai közül nem találta meg mindet – nem kérdezte, mi történt velük, volt sejtése róla. A tiranidák nem végeztek olyan nagy pusztítást – hála az Ultramarinoknak – de azért jó páran meghaltak, és javítanivaló is akadt bõven.

    Látta a városi írnokot is, ahogy számítógépébe egyre csak gépel, néha kopasz homlokát ráncolva. Amikor Snan közelebb ért, az írnok odaszólt neki:
-         Nem tudsz halottakról?

    A fiú összerezzent. Nem tudott egyrõl sem. Elmesélte az írnoknak a történetet, és megkérdezte, kik haltak meg. Az elmondta a veszteségeket, és egyáltalán, az egész támadás történetét. Sok kortársa meghalt – többnyire Crag talpnyalói, de azért sajnálta õket – mégis csak emberek voltak õk is. Elhatározta, most végre Crag képébe vágja az igazságot. El is kezdte keresgélni, de sehol nem találta. A halottak közt sem volt. Lehet, hogy még nem került elõ a holtteste? Vagy csak máshol van?

    Kiment a raktárépület elé, ahol az öreg pap bekötött kézzel üldögélt szokásos székében, a távolabbi hegyeket nézve. A bágyadt nap épp lemenõben volt, narancs derengésbe vonva a tájat. Szép látvány lett volna, de most senki nem ezzel foglalkozott. Snan tudta az írnoktól, hogy Taelus atya kivette a részét a harcból – lánckardjával elég sok tiranidát lekaszabolt, és lézerpisztolya is osztotta a halált. 
Odalépett mellé, és félénken megszólította. Kicsit szorongott, hátha a pap leszidja, hogy elkóborolt, de nem ez történt.
-         Taelus atya?
-         Igen, Snan. Mondd, mi bánt.

    Snan elcsodálkozott egy pillanatra Taelus nyugodtságán, hogy képes olyan lenni, mint máskor, miközben a pusztítás veszi körül.
-         Azt akarom mondani, hogy Crag…
-         Ne folytasd. Tudom, mire gondolsz.
-         Igen? És most hol van?

Taelus a nap felé mutatott ráncos kezével, ahol egy kékre festett Viharmadár repülõgép sziluettje feketéllett. 
Snan kikerekedett szemmel nézett a papra. Nem értett semmit, csak annyit volt képes kinyögni:
-         De… hogy?
-         Lentius parancsnok amint meghallotta, hogy Crag egyedül legyõzött egy hormagantot, abban a kegyben részesítette, hogy elvitte Macraggera, kiképezni. Nagy dicsõség ez Emmarn bolygójának! Egy ûrgárdista emelkedik ki közülünk!

    Snan elõször szólni sem bírt a döbbenettõl. Majd elvigyorodott, és térdre esett. Teljes szívébõl kacagni kezdett, és nem bírta abbahagyni. A könnyei folytak, és a földet verte öklével.

Nevetésére csak a hegyek néma visszhangja felelt.

Sonko


Vélemények, hozzászólások