Puhányok II

2005. 04. 25. 23:46 / Általános
A novella második - talán befejezõ - része.

  A Kiméra olajszagú belsejében csak a motor halk zúgása, és a légzõmaszkok alatti zihálás hallatszott. A lámpa csontszín derengése sápadtan verõdött vissza a sisakok hatalmas fekete szemnyílásairól. A csapatszállító utasai csupán sejtették, merre járnak, mert csillagok nélküli éjszaka fedte el elõlük a külvilágot. A tíz komor katona mozdulatlanul ült, parancsra mozduló gépezetet alkottak, mely csak az indító szóra vár.

  A levegõ ki-be áramlását csak ritkán szakította meg egy-egy mozdulat, a lézerpuskák, vagy az egyenruha egy-egy tartozékának megigazítása. A lélegzetvétel akaratlanul is egy ütemre ment, a méla szörcsögések egyetlen bizarr ritmussá olvadtak össze. A látszólagos nyugalomba a jármû egy-egy döccenése, vagy surrogása szólt bele, ahogyan göröngyös terepen, vagy épp vízen haladt át.

  Snan közvetlenül az ajtó mellett ült, a minimális fénytõl is a legtávolabb, majdnem teljes sötétben. Combja sajgott, és kezében izomlázat érzett a gyalogsági lángszóró hosszú cipelésétõl. Vállait alig érezte, és nem látta ugyan, de biztos volt benne, hogy a nehéz tartály tartópántja vörös árkot vájt húsába. Ha még sokáig vinnie kell, egészen a csontjáig fogja ledörzsölni a kemény bõrszíj.

  Nem érezte az idõ múlását, tulajdonképpen nem is érdekelte, mikor érnek a csata színhelyére. Túljutott a ponton, mikor a harcos még gondolkodik a csata elõtt. Õ már tudta, hogy mi fog történni. Lövöldözés, mészárlás, halottak és sebesültek. Semmi olyan, mint dicsõség vagy hõsi halál. A birodalmi gárda katonája csak egy tárgy, a Birodalom egy apró szolgája, akinek az a dolga, hogy meghaljon. Persze meghalhat úgy is, hogy egyszerûen lelövik a parancs megtagadása miatt – de akkor már inkább csatában haljon meg, és hajtson hasznot a Birodalomnak. A szónokok, a sok hadvezér azt sugallta, a háború és a hadsereg a megdicsõülésrõl szól. Snan ezzel szemben úgy gondolta, hogy a bukásról. El lehet érni sikereket, talán galaxisszerte ünnepelt hõssé is lehet emelkedni, de elõbb vagy utóbb úgyis a halál jut osztályrészül, és a feledés. Eretnek is volna az, aki halhatatlanságra törne, hiszen ezt a kegyet csak a tízezer éve a nemlét határán küzdõ Istencsászár érdemli ki. A többi száz és százmilliárd meghal helyette, hogy õ az emberiséget védelmezhesse ebben a vészterhes korszakban, és eztán mindörökké.

  Az emberi életösztön olyan erõs, hogy még akkor is küzd, mikor már semmi reménye. Ez az ösztön vezeti akkor, mikor a szomjhalál szélén tovább kúszik a sivatagban, holott tisztában van vele, hogy nem fog vizet találni. Vagy mikor halálos állkapocs szorításában vergõdik, és szabadulni próbál, miután hallotta saját nyakának roppanását.

 Snan úgy érezte, átlépett a határon, ahonnan nincs visszaút. A nyaka már elroppant. A lángszórós a gárda szótárában a hullajelölt szinonimájaként szerepelt. Egy-két lövése van csupán, mielõtt cafatokká szakadna. A lángcsóva úgy vonzza a lövéseket, mint rovarokat a lámpafény. Mégis vannak lángszórósok, mégis harcolnak, és mégis nagyszámban meghalnak. Snan nem bízott abban, hogy túléli, és abban sem, hogy elesik a harcban. Úgy érezte, teljesen üres belülrõl, érzései már nincsenek.

 Gondolatmonológjából a Kiméra döccenése zökkentette ki, és az õrmester kurta vakkantása:

- Két perc, és odaérünk.

 Snant cseppet sem izgatta, mikor érnek oda. A korom és acélszín tompasága tovább zsibbasztotta abba a méla állapotba, amikor a teste csak az adrenalinlöketre vár, amely élessé teszi a szemet, és márványkeménnyé a célra tartó kezet.

 A két perc elmúlt, és nem hagyott nyomot a katonák emlékezetében. A lánctalpak csikordultak egy utolsót, a hátsó rámpa pedig fojtott puffanással csapódott a földnek. Snan ment elsõnek, és a jármû takarásába lapult – rá még nem volt szükség. Majd ha ki kell füstölni valakit, akkor – addig csak cipelte a nehéz fémtartályt, és követte társait, remélve, hogy nem pont õt találja el egy robbanólövedék, vagy energiasugár. 

 A leendõ csatamezõt lassan halvány napfény kezdte elönteni. Snan tekintete a távoli felhõtlen égboltról lassan a földig vándorolt.

- Romváros – nyugtázta egy szóval az üszkös, itt-ott még lángoló házakat és kiégett jármûveket.

- De nem olyan régóta – tette még hozzá gondolatban, mikor egy még oszlásnak nem indult holttestre taposott.

 Közben tõlük nem messze a szövetséges csapatok is elõkészültek a harchoz. Ûrgárdisták. Snan feléjük sem nézett, csak halványan érzékelte zászlóikat, és agya is csak a háttérzajok közé sorolta az energiavértes harcosok hangos imáját. Kelletlenül felszisszent néha, ahogy a lángszóró szíja egy-egy felsebesedett részbe mart a vállán.

 Az ellenség is kezdett megérkezni a romváros másik oldalán. A bombáktól földig rombolt háztömegek nem adtak valami sok fedezéket egyik oldal számára sem. Egy-egy még álló fal, törmelékkupac vagy roncs mögött lelhettek csak védelmet. Az õrmester egy ilyen falrész mögé vezette a tíz fõs osztagot. Ekkor vették igazán szemügyre, kivel is állnak szemben.

 Vérvörösre festett páncélú alakok bontakoztak ki a hajnali félhomályból. Még ilyen távolságból is feltûnést keltett, milyen sok koponyát, és egyéb harci trófeát tartanak maguknál. A távolban meg-meglóbált láncfejszék pedig nehéz követ hoztak a gárdisták gyomrába.

- A Káosz… - suttogták mindenfele a remegõ ajkak.

        - Ezek megölnek mindnyájunkat – szólta el magát egy félénkebb katona. Társai is ösztönösen kezdték átvenni a pánikhangulatot.

        - Én öllek meg, ha akár csak gondolni mersz arra, hogy a hátad mutatod nekik! – hallatszott egy lánckard berregésével kísért kemény hang a hátuk mögül.

 Snan nem nézett hátra, mert tudta, milyen látvány fogadná. Hosszú fekete kabát, kõbe vésett, minden emberi érzelemtõl mentes arc és fekete tiszti sapka. Egy komisszár. A Káosztól féltek ugyan a katonák, de a komisszártól egyenesen rettegtek. Kevés dolog hagyott olyan mély nyomot bennük, mint a fekete kabát suhogása és a kimért léptek a hátuk mögött. A legjobban ilyenkor az õrmester idegei feszültek pattanásig. Ha az osztaga elkezd menekülni, azért õ lesz a hibás, és a komisszár nem gondolja meg kétszer, példát statuáljon-e, hogy járnak a rossz vezetõk.

 Az osztag futólépésben indult a következõ, valamennyire biztonságos kupac felé. Közben jobb oldalt az ûrgárdisták is elõrébb nyomultak. A megérkezésbõl a csata gyorsan a tûzharc felé haladt. Bár minden létezõ szabályzatnak ellentmondott, Snan mégis látta, hogy némely társa egy-egy laposüveget kap elõ valamely zsebébõl, és lopva húz egyet belõle. Õ maga sohasem élt ilyesmivel, azóta, hogy a gárdánál volt. Igazság szerint az ital miatt került a Birodalmi Gárda kötelékébe.

 Még szülõbolygóján, Emmarnon, miután a tiranidák támadását visszaverték a bolygó megmentésére érkezõ ûrgárdisták, majdnem sikerült lelepleznie egy hazug társát, aki azt állította, maga végzett eggyel a rájuk támadó borzalmas szörnyek közül. De csak majdnem, és Crag már nem volt a bolygón, mikor õ visszaért a hírrel. Egy évvel késõbb egy hajó érkezett a kevés lakosú bolygóra, amin a Birodalmi Gárda egy ezrede utazott – illetve ami épp megmaradt belõle. A gárdisták sok-sok dolgot hoztak, és a lakosok nagy ünnepséget rendeztek a tiszteletükre. Snan túlságosan felöntött a garatra, és elmondta a gárdistáknak az esetet a tiranidával. Nem tudta azóta sem, mi történt azután, de másnap már a gárdisták hajóján ébredt sajgó fejjel, és haj nélkül, immár a Gárda újoncaként.

 Mélységesen csalódott volt azóta, pedig ennek már majd' tíz éve. Kiábrándult a katonaságból, a dicsõséghajhászásból és a szentként tisztelt energiavértes lovagokból, az ûrgárdistákból is. Különösen azokból, akik Cragot maguk közé fogadták, a fordított omega jelet viselõ Ultramarinokból.

 Ultramarinok ? Snan villámgyorsan jobbra kapta a fejét. A kék páncél és a jellegzetes heraldika miatt nem lehetett eltéveszteni. Szóval õk. Már épp szólásra nyitotta volna a száját, hogy szinte istenkáromlásként mondjon egy-két becsmérlõ szót róluk – de a komisszár határozott lépései lezárták ajkait.

 Eldördült az elsõ lövés. Egy csapat lézerpuska zizegett fel, és húzott vörös tûsugarat a káoszgárdisták felé. Azok mintha fel sem vették volna, õrülten lövöldözve és teli torokból üvöltve közeledtek megállíthatatlanul. Snan tétlenségre volt kárhoztatva fegyvere rövid hatótávja miatt. Csak érjenek közel…

 Az osztag elõrébb rohant, minden tûzerejével egy felé haladó csapatra fókuszálva. Egy boltíves kapu maradványai felé rohantak, egy ûrgárdista osztaggal rézsút egyfelé. A valaha volt kapu két oldalát foglalták el.

 Csak pár pillanatot álltak a masszív kõfal árnyékában. Mindkét osztag kiáramlott ott, ahol valaha a bejárat volt, és a gárdisták egy pár fõbõl álló csoportra kezdtek el lõni. Az aranyszegélyes, vérvörös páncélok lelketlenül közeledtek, mintha a lövéseket észre sem vennék. De feldübörögtek az ûrgárdisták sorozatvetõi, és a robbanólövedékek megakasztották a rohamot. Három alak elbotlott, így már csak egy maradt, mind közül a legtekintélyesebb. Õ nem viselt sisakot, hamuszín bõrû koponyája viszont félelmetesebb volt bármely berzerker csontszarvainál. Plazmapisztolyából egy rövid világoszöld csóvával gõzzé olvasztotta azt, ami az elõbb még az ûrgárdista õrmester feje volt. Energiától lüktetõ kaszáját koponyakarcoló nevetés közepette lóbálta feje felett. Vicsora láthatóvá tette hegyesre köszörült fogait, és kígyószerû nyelvét, melyet hosszan kiöltve gúnyolta ellenfeleit.

 Az újabb sorozat a torkára forrasztotta a szót. Egy páncéltörõ gránát is telibe kapta, valamivel az ágyéka felett. Bal karja messzire repült, de földöntúli kacaja csak nem hagyott alább. Teste a jobb válla felett kettérepedt, és a hasadék gyorsan tovább terjedt. Az alatta rejtezõ mélybordó és fekete lény gumiszerû héjként vetette le a káoszlord porhüvelyét magáról, majd a szétrepedt holttest maradékát a gárdisták felé hajítva, felkelt görnyedt testtartásából.

 Egy démon. A gárdisták csak legendákban hallottak róla, mint afféle ijesztgetés, és most itt van egy. Totális pánik lett úrrá mindenkin, némelyek õrülten gránátot kezdtek dobálni, mások csak a fegyverüket, hogy minél hamarabb fedezékbe ugorjanak.

 A szörnyeteg kitárta denevérszárnyait, és valamivel a föld fölé emelkedett. Embernyi fejszéjét karmos kezében megforgatva dobbantott egyet. Az oroszlánszerû lábak támaszt találtak a kiégett talajon. A gárdisták nagyon hamar ismét a valaha volt kapu másik oldalán találták maguk, de még a négy megmaradt ûrgárdista is csatlakozott hozzájuk. A komisszár messze volt, az õrmester pedig maga is kidülledt szemmel és ziháló tüdõvel lapult a falhoz, így nem volt, aki megakadályozta volna õket a futásban. Az ûrgárdisták már összeszedték magukat, de támadni még nem mertek. Az egyiküknek egy lövedék érte a sisakját, ezért elhajította – a tölcsér formájú maradvány, ami a csõrszerû sisakból maradt, csak akadályozta volna.

 Snan inkább a többiekkel futott, mintsem reagált volna az eseményekre. Nem fogta fel – mert nem akarta felfogni. Közönyébõl semmi sem tudta kizökkenteni. Szinte unatkozott, ahogy azt várta, hogy a bronzpáncélos démon nyomban kettéhasítja mindnyájukat. Végignézett az ûrgárdistákon, és lekicsinylõen felszisszent.

 Hát csak õk is emberek valahol, hiszen velük futottak. Tétován végigpásztázta a sisakokat, és a sisak nélküli arcot. Majd még egyszer, és aztán újra. Szem hirtelen nagyra nyílt, és felébredt delíriumából. Lassú léptekkel a boltív széléhez lépett, és a földre hajította a sisakját. A sötétzöld fém kongva pattogott arrébb.

- Hé! – kiáltott oda nekik. – most az egyszer jobb leszek ! – mondta ezúttal már egyértelmûen a fedetlen fejûnek.

 Crag összehúzta a szemöldökét, és tétován kérdésre nyitotta a száját. De Snan ezt már nem látta, mert lángszóróját két kézre kapva ina szakadtából rohant a lassú léptekkel közeledõ monstrum felé. Teli torokból üvöltött, és lángcsóvával terítette be a maga elõtti teret. 

 A ház nagyságú szörnyeteg megsuhintotta karmos kezét, és bordái alatt szorította össze a gárdistát. Snan érezte, hogy bõre papírként szakad át, és a pengeéles karmokat csak a gerincoszlopa állítja meg. A démon a feje fölé emelte, hogy elhajítsa, de erre már nem jutott ideje. Snan az elsötétülõ világon még pár nyomorult pillanatig uralkodva letépte a lángszóró szabályzókarját, és a csövet tövig a szörnyeteg óriási pofájába nyomta. Görcsbe ránduló ujja pedig utat engedett a több liternyi pokoli hõfokkal égõ áradatnak. Ordítani nem tudott, mert tüdeje csupán nedves kása volt már – de gyûlölete még életben tartotta addig a pár szívdobbanásig, míg a démon belülrõl égett porrá, és térdre, majd arcra esett. A gigantikus karmos kéz még mindig szorongatta az ujjak közül már-már kifolyó testet. Snan egyre üvegesedõ szemeivel megpróbált a boltív felé fókuszálni, hogy az utolsó dolog, amit lát, az Crag döbbent arca legyen. De a távol már opálos derengésbe burkolódzott, majd ez a derengés is átment lassan megnyugtató, jótékony sötétségbe…

Sonko


Vélemények, hozzászólások

1. King of Feri 2010-08-10 09:38

tetszik, nagyon jóóó!!!4