Cegorach útja

2006. 04. 06. 14:49 / Általános
Más nesz nem hallatszott, csak ellenfelem szapora légzése, ahogy a szaltó után földet értem. Pontosan eléje érkeztem, és az ugrás lendületét kihasználva elõrecsapó tenyeremmel sikerült kibillentenem egyensúlyából. Jól mozgott, de elõre láttam gondolatait, és tudtam, hogy szédületes koreográfiájú tánca közben mikor lesz védtelen. Féloldalasan fekve csúszott hátra a síkos mûanyagon, majd kábultan, a mellét ért ütés miatt kicsit köhögve kelt fel, hogy szertartásos fõbólintással köszönjük meg egymásnak a küzdelmet. A Csend Erdeje komoran ölelt körbe minket, miközben nyugtázta az újabb párharc kimenetelét.

Cegorach útja

1. Az elsõ lépések

Más nesz nem hallatszott, csak ellenfelem szapora légzése, ahogy a szaltó után földet értem. Pontosan eléje érkeztem, és az ugrás lendületét kihasználva elõrecsapó tenyeremmel sikerült kibillentenem egyensúlyából. Jól mozgott, de elõre láttam gondolatait, és tudtam, hogy szédületes koreográfiájú tánca közben mikor lesz védtelen. Féloldalasan fekve csúszott hátra a síkos mûanyagon, majd kábultan, a mellét ért ütés miatt kicsit köhögve kelt fel, hogy szertartásos fõbólintással köszönjük meg egymásnak a küzdelmet. A Csend Erdeje komoran ölelt körbe minket, miközben nyugtázta az újabb párharc kimenetelét.

A lány majd egy fejjel, nádszálként magasodott fölém, haja egyetlen fekete fonatba fogva, mellei gömbölydedek, nem úgy, mint a korombelieké. Aranysárga szemekkel ékített gyönyörû arcát nemsokára befedi a boszorka-maszk, amelyet már most is megérdemelne. De ellenem így sem volt esélye, mint ahogy a már beavatott nõvéreinek sem.

Nemrég abban a kegyben részesültem, hogy személyesen a szentély exarchája, Alayta Hollea-Til fõpásztorasszony ellen próbálhattam ki tudásomat. Rövid küzdelem volt, szemmel követhetetlen, káprázatos mozdulatokkal pillanatok alatt megszabadított gyakorlópengéimtõl. De már közel az idõ, mikor túlnövök rajta! Szinte mindegyik Harcos Ösvény tárt karokkal várna, de nekem más út rendeltetett. Hiába csábít a Véreskezû, én már rég elköteleztem magam a Kacagó Isten mellett.

Szinte egyidõben az elsõ harcmozdulatokkal, ruhámra rögtön felkerültek a rombuszok. Nem holmi gyerekes ábránd, hanem sziklaszilárd meggyõzõdés állt emögött. Szükségesnek, ámbár barbárnak tartom a pusztán a gyilkolás miatti harcot. Testvéreim szinte megõrülnek, mikor Kaela Mensha Khaine – a hadisten, egy feláldozott harcos testében életre kelve – harcba vezeti õket. Ilyenkor vakon, a Khaine baljából csepegõ vér szagától megrészegülve rontanak az ellenségnek. Ez nem az én utam. A harc legyen szórakoztató. Legyen teátrális. A fellépõ harcos szolgálja ki közönségét, ne csak megsemmisítse. Ellenségei csodálják õt! Szoruljon össze a torkuk a meghatódottságtól, hogy ilyen mûvésszel hozta össze õket a sors. Szálljanak alá elégedetten a lelkek tengerébe, vagy kísértse õket örökké lelkifurdalás, hogy ilyen csodát pusztítottak el.

Az elõadás folyjon békeidõben is. Legyen színpompás kavalkád, melyben egyszerre olvadnak fel nézõk és szereplõk, váljanak egy, mindent betöltõ egésszé, és legyen fizikailag is fájdalmas, mikor a harlekinek elhagyják a színpadot. Okozzon egyszerre gyönyört és szenvedést, megfiatalodást és vénülést, teremtsen és pusztítson, haljon meg és szülessen újjá. Ha mindez megtörtént, akkor elkezdõdhet a Végtelen Tánc, melyet csak a kiválasztottak, a Kacagó Isten szolgái járhatnak el, és amelyhez fogható színdarab nem létezik a világmindenségben. Ennek az ütemét próbálgatom már egy ideje, és egyszer talán nekem is jut majd hely azon a bizonyos színpadon.

Egy igazi harlekin mindig éberen figyeli környezetét. Merengésem közben is már messzirõl kiszúrtam a tömegben a felém közeledõ alakot, mely a bosszúállók kék egyenruháját viselte. Az Újjászületés mestervilágán elég gyakori ez az öltözék, hisz a választható ösvények közül ez az, mely a legkönnyebben járható. A hagyomány pedig szinte kötelezi az itt felcseperedõ ifjakat, hogy csatlakozzanak valamelyik Harcos Ösvényhez.

- Mi járatban, Asurmen követõje? Miféle cél vezérelte lépteidet hozzám? – öltöttem fel bohóc-vigyoromat. Szinte irigyeltem a majomlényeket az arcizmaikért, melyekkel annyiféle érzelmet képesek kifejezni. Nekünk, eldáknak ez nem adatott meg, mi egymás szemébõl olvassuk ki ezt.

- Jöjj velem, Cegorach kegyeltje! Választott urad küldött érted magas rangú követet. –Illedelmesen meghajolt elõttem, majd sarkon fordulva, sietõs léptekkel megindult karcsú tornyú, törékenynek tûnõ temploma irányába. Szapora léptekkel utánaeredtem, és közben vidáman arra gondoltam, hogy milyen lealacsonyító érzés lehet neki egy magamfajta taknyost kísérgetni. Rámosolyogtam az plasztikbúrán áttündöklõ csillagokra.

Rögtön elpárolgott a jókedvem, mikor megpillantottam a szentély ajtajában ácsorgó alakot. Színpompás ruhájának látványától megfájdult a szemem, maszkjára fagyott vigyorától kirázott a hideg, és a szeme...

Hideg, kifejezéstelen, és üres. Mélységesen, halálosan üres. Rogyadozó térdekkel, arcomon felejtett grimasszal piruetteztem a minden idõk leghalálosabb harcos-kasztjába tartozó magányos hõs elõtt, ki a Táncban annak a szerepét játssza, kinek neve hallatán minden elda arcán Isha könnyei peregnek végig. A remete könnyed, ruganyos léptekkel viharzott el mellettem, és csak foghegyrõl vetette oda nekem, apró porszemnek:

- Kövess!

2. Az útitárs

A léleklátó egész testében megremegett, ahogy kettõsünk kirobbant a hiperháló kapuján. A mögötte sorakozó lidércõrök is valószínûleg összerezzentek volna társam láttán, ha képesek lettek volna bármilyen érzelem kimutatására.

- Üdvözöllek benneteket a Sötétség Fényében... - bátortalanul elhallgatott, látván, hogy csak én vicsorgok vissza rá. Több pillantást nem is vesztegettem rá. Szótlanul róttuk a díszes, néptelen folyosókat, nagy ritkán botlottunk csak egy-egy sárga egyenruhás õrizõbe, de azok is riadtan rebbentek szét elõlünk. Nem tûnt túl otthonosnak ez a mestervilág, már akkor sem.  Rövidesen elértük úticélunkat, egy ékes intarziákkal díszített ajtót. A remete tétovázás nélkül lökte be az ajtószárnyakat, és sürgetõen intett, hogy kövessem. A nem túl nagy, mégis pazar eleganciával berendezett szobában egy keménykötésû, koponyaformájú maszkot viselõ harlekin harcos várakozott. Ha az imént nem esek át a remetével való találkozás sokkján, most bizonyosan a padlóba gyökerezett volna a lábam a halálbohóc láttán. Vezetõm csak ennyit mondott:

- A fiút várja a Beavatás! - és szó nélkül sarkon fordult. Soha többé nem láttam.

Ahogy a remete hangtalanul eltûnt az ajtó mögött, a pszichikus maszk enyhe sercegés kíséretében hátracsúszott újdonsült vezetõm arcáról. Robusztus termete ellenére vonásai szinte éterien szelídek voltak, csupán szája szegletében és szeme apró villanásában bujkált némi nyugtalanító fény.

- Hogy hívnak, kicsi trubadúr? - kérdezte bársonyos hangon, angyali mosollyal arcán.

- Fareil vagyok, az Õsidõk Újjászületése mestervilágáról - hajoltam meg szertartásosan. A huncut árnyalat tovatûnt mosolyából.

- Mostantól te is a hipertér vándora vagy, hogy honnét keveredtél oda, az senkit nem érdekel. És ez csak egy áldozat a sok közül, melyet be kell mutatnod a Kacagó elõtt. Ha nem tetszik, hazamehetsz.

- Hova menjek, már el is felejtettem! - húztam ki magam büszkén, mire vonásaiba újra visszaköltözött a szelídség.

- Látom gyorsan tanulsz, kistestvér! Kezdetnek nem rossz. Most pedig siessünk, mert a szívtelen barátocskád még nem létezõ szõrös szívére veszi késlekedésünket - és egy mozdulattal vállára vette sikoltóágyúját, mely eddig észrevétlen lapult egy díszes szekrénynek támasztva. Megdöbbenésembõl, hogy a legnagyobb harlekin harcosok egyikérõl ilyen gúnyosan beszél, egy enyhe íven felém szálló surikenvetõ riasztott fel. - Elõfordulhat, hogy erre szükséged lesz. Jut eszembe, milyen modortalan vagyok - fordult felém újra - Rianel a nevem, most pedig nyomás!

Én pedig rögvest szaporáztam is lépteimet, hogy el ne maradjak tõle. Éreztem, hogy nem lesz zökkenõmentes utam egy ilyen hányaveti alak mellett. A kapu, melyen távoztunk, szerencsére sokkal közelebb volt a bohóc szobájához, mint amelyiken jöttünk. Kísérõm barátságosan megveregette a posztoló léleklátó vállát, majd távoztában messzire pöckölte annak csúcsos fejdíszét. Zavart mosollyal, kissé szégyenkezve léptem be mögötte az átjáróba.

- Ez a gyönyörû hely a hipertér. Érezd magad otthon, testvér! De ne túl sokáig, mert nekem sürgõs mehetnékem van itthonról - mutatott körbe teátrális mozdulattal, enyhe undorral az arcán. Én bizonytalan léptekkel, botladozva haladtam elõre a félhomályban, a hiperháló leheletvékony falain áttûnõ baljóslatú kavargást csodálva. Nemsokára egy másik kapu tûnt fel szemünk elõtt, amibe azon nyomban bele is vetettük magunkat.

A túloldalon nem akármekkora meglepetés fogadott. Maga a Fekete Könyvtár örvénylett elõttünk. Gömbszerû alakot vett fel, mely nagyjából fejmagasságban kezdõdve lassan forgott tengelye körül. Ki tudja, miért mutatta nekünk ezt a megtestesülését, de hallottam a legendát, hogy bármilyen formában képes megjelenni a szemlélõ elõtt. Éjfekete fala körül szárnyas lények köröztek, csillogó kaszapengékkel csapkodták a semmit a monstrum körül. Kísértetiesen hasonlítottak a galaxison túlról érkezett húsrabló gyilokgépekre.

- Óvatosan, kishaver! - suttogta társam. - Az õrök kissé bizalmatlanok, mióta egy kóbor inkvizítor kikölcsönözte a Könyvtárból a Sorsok Könyvét.

- Miért jöttünk erre? - kérdeztem elcsukló hangon, mert már jó ideje meg sem tudtam szólalni, hol a megtiszteltetés, hol a csodálkozás, hol a megrökönyödés miatt. - Ez tiltott hely, még nekünk is, nem igaz?

- És akkor mi van? Gondoltam feldobom kicsit ezt az unalmas utazást. Vagy nem tetszik az idegenvezetés? Esetleg kezdjem sorolni a nevezetességeket? - sértõdöttsége õszintének tûnt, de már tudtam, hogy nem kell komolyan venni minden szavát. A halálbohócok közismerten sajátságos színben látják a világot, amirõl Rianel kapcsán most személyesen is meggyõzõdhettem.

- Igazuk is van! Itt lelhetõ minden dokumentum, ami segít felvenni a harcot azon szörnyeteg ellen, kinek nevét soha nem vehetjük szánkra...

- Ó, hát Slaanesh-re gondolsz! Egy pillanatra úgy tûnt, hogy nem egy nyelvet beszélünk, de ebbõl a soha-nem-vehetjük-szánkra-nevét zsolozsmából azért kihámoztam, kit is akartál körülírni. No, ha kiájtatoskodtad végre magad, akkor talán mehetnénk is.

Erre a szentségtörésre végképp nem tudtam mit felelni, hát szótlanul követtem az újabb hipertéri kapun át...

...egyenesen bele egy öldöklõ csatába. Lombhullató öregerdõ idilli tisztásán mészárolta egymást a majomivadékok Birodalmi Gárda nevet viselõ alantas hordája és az otthoni... azaz a testvéri Újjászületés harcmûvészei. A boszorkák és skorpiók osztagai - nyomukban a bosszúállókkal - mélyen benyomultak a majmok töredezõ arcvonalába, ám azok olyan túlerõben voltak, hogy lassan bezárulni látszott a kör eldáink körül. A kavargásban itt-ott feltûnt néhány hiperpók, halálszövõjükkel körülfontak néhány gárdistát, majd tovatûnve a csatamezõ egy másik pontján ismételték meg halálos mutatványukat.

-Egy Szûz Világ! - kaptam észbe felháborodottan - Halál mindenkire, ki szentségtelen létével megrontani készül Lileath áldott testét!

Hiába, a régi berögzõdések még élénken éltek bennem. Ha újdonsült mentorom nem ránt le a földre, én is belevetem magam a harc sûrûjébe.

- Lassan a testtel, ifjú bohóc! Nehogy már egy semmirekellõ istenség elvakítson, aki még a hozzá tapadt vért sem képes lemosni kezérõl, mielõtt bálba indul. Hulljon le szemed elõl a véres fátyol, és figyelj rám kicsit! Te is Slaanesh eledele akarsz talán lenni? Ezek a vadállatok itt gyilkolják halomra egymást, csak hogy lelkeiktõl hízzanak a káoszistenek. Szûz Világ? Ugyan már! Ezeket elpáholjuk, holnap jönnek ide mások. Úgy tûnik, a szüzecske elkurvult kissé, és ez ellen mi semmit nem tehetünk. Segítünk nekik, mert már csak ilyen jószívûek vagyunk, de az elkerülhetetlent mi sem állíthatjuk meg.

Amíg beszélt a hiperhálóból fekete ruhás pantomimesek hosszú sora kígyózott elõ, és akrobatikus szökkenésekkel suhantak át a majmok sorain. Körülöttük holtan rogyott földre aki csak volt.

- Látod, õk aztán nem tépik fölöslegesen a szájukat. Inkább másokét.

Mindenki hibázhat, azóta már többször is megtapasztaltam. Én is számtalan hibát halmoztam fel életemben, de neki ez volt az utolsó. Úgy belemerültünk a látványba, hogy egyikünk se vette észre a hátunk mögé lopózó gárdistát. Leszakadhatott a többiektõl, és kétségbeesve, a biztos halált várhatta, ahogy belénk botlott. Még vinni akart magával valakit a túlvilágra, hát Rianelt választotta. Talán extrém ruhájáról gondolhatta, hogy valami magas rangú harcos. Egy elszánt kiáltás, és szuronya már markolatig szaladt a halálbohóc hátába. Õ még hátrafordulva kieresztette a csókot csuklójából, ami célba érve miszlikbe aprította gyilkosát, de sorsa már megpecsételõdött. Fátyolos szemmel bámulta maga elõtt a véres húscafatokat, majd szomorú mosollyal bukott ki száján:

- Ezt el ne mondd senkinek! Belepusztulnék a szégyenbe, hogyha nem ebbe a nyavalyás szúrásba kellene most belehalnom.

Magamra maradtam.

3. Az útvesztõ

Az elején félve léptem át minden kapun. Nem tudtam, melyik hova visz, hol várnak ellenségek, hol barátok. Az utóbbiból kétségbeejtõen kevés akadt. Talán a következõ lépés a semmibe visz, talán a halálba. De szerencsém volt. Életben maradtam. A jó utat választottam mindig. Cegorach kacaja elzavarta messze tõlem a gonosz erõket. Néha jól jön egy ilyen félelmetes testõr. Hosszú ideig bolyongtam a hipertérben, ebben az anyagi formát öltött nemlétben. A pók hálójához hasonlatos, azzal a különbséggel, hogy nem olyan szép szabályos, nyomon követhetõ a fonal. Viszont ugyanolyan könnyû belegabalyodni, minél többet ficánkol benne valaki, annál inkább fogva tartja. Így jártam én is, szinte már vártam, hogy az egyik forduló mögött megjelenjen a pók, és felfaljon. De nem jött.

Én pedig jártam az utam, elõször vaktában, félve távolodtam el az átjáróktól, késõbb már megéreztem, hogy merre keressem õket. Egy idõ után már akkor tudtam, merre lesz a következõ, mikor még be se léptem az elõzõbe. Persze értek meglepetések. A szövedéket éreztem ugyan, de a kapukon átkelve mindig bizonytalanság gyötört, hogy milyen életformákkal találkozom odaát. Fájdalmasan sokszor futottam össze a majomivadékokkal. A fél galaxist megfertõzték korcs létükkel, és egyre csak terjeszkednek, dacára a rengeteg akadálynak, amit le kell gyûrniük. Lassan mindent elözönlenek. Szerencsére mindenki pusztítja õket, ahol éri - beleértve saját magukat is. Más szörnyeket is felleltem. Közülük a tauknak túlságosan nehéz a magukkal cipelt Felsõbb Jó terhe ahhoz, hogy számottevõ erõvé nõjék ki magukat, a nekronok túl kevesen vannak, és gépezetük lassan õröl, az orkok pedig folyton egymást marják. Hosszú távon egyik sem komoly ellenfél. A tiranidák és a káoszerõk annál inkább, szerencsére a hiperhálónak még nem jutottak a közelébe. Titokban néha meglestem õket, és elborzasztott a káoszvilágok perverz kegyetlensége, csakúgy, mint a kaptárflották által feldúlt kopár világok.

Hosszú bolyongás után végül rátaláltam úticélomra, a beavatás helyszínére. A szertartás rövid volt, a próba pedig nevetségesen könnyû. Akkor még nem tudtam, hogy a megmérettetés lényege valójában az odavezetõ út volt.

4. Az út vége

Kihúztam energiapengémet a káoszbajnok rothadófélben lévõ mellkasából, és villámgyorsan körbehordoztam tekintetem. Hátraléptem, mire a test tompa puffanással fogott földet mellettem. Nincs több ellenfél. Magára hagytam tehát az energiapáncélos holttesteket, és siettem vissza õrhelyemre.

Beültem az irathalom közepére. Se falak, se termek, se lépcsõk; semmi. Csak könyvek. Idõtlen mozdulatlanságban, senki által nem háborgatva. Az egész Könyvtár nem más, csak illúziók sokasága, melyek megtestesülnek a szemlélõ által. Legyen az élõ, halott, gép, legyen csak egy lélek, vagy egy csavar valamelyik jármûbõl, a Könyvtárnak mindegyik számára van valami trükkje. Számomra nincs. Felülkerekedtem mindenen, mi befolyásolni tudna. Volt idõm felkészíteni magam, nem vagyok más, mint plazma és szövetek szimbiózisa, melynek egyetlen célja a minél tökéletesebb mozdulatsor végrehajtása, legyen az tánc, vagy egyszerû gyilkosság. Nem vonja el semmi figyelmemet, nem mérlegelek, nem rettenek vissza soha. Õrzöm a tudást, mit a nyakamba varrt a sorsom. Az út véget ért számomra, megleltem a célt. A Kacagó Isten keblére ölelt, de ez a kebel hideg és üres. Elértem jutalmamat, melyre elõzõ életemben vágytam. Remete lettem, társam csak a végtelen magány.

Tóth Péter (Algol)


Vélemények, hozzászólások