Nyúllá lett vadász

2007. 02. 13. 20:51 / Általános
Valahol egy távoli vidéken, az erdõ és a puszta határán történt minden. A fák csendben hajladoztak a szélben, vöröses barna leveleiket már majdnem mind ledobálták, az elsárgult fûszálak pedig halkan zördültek meg, ahogy felkapva õket, játszani kezdett velük a szél. Az õsz a vége felé járt, és a vidéken dermesztõ hideg áramlott végig...

Nyúllá lett vadász

 

         Valahol egy távoli vidéken, az erdõ és a puszta határán történt minden. A fák csendben hajladoztak a szélben, vöröses barna leveleiket már majdnem mind ledobálták, az elsárgult fûszálak pedig halkan zördültek meg, ahogy felkapva õket, játszani kezdett velük a szél. Az õsz a vége felé járt, és a vidéken dermesztõ hideg áramlott végig.

         Ám ekkor egy ágreccsenés törte meg a nyugalmat. Egy nyúl ugrott ki a bozótból és vetette magát a fûtengerbe, ahonnan a fácánok ijedve röppentek szét. Ekkor egy nyílveszõ szelte át a levegõt, majd egy madár testébe fúródva terhével a föld felé vette az irányt. A talajra érkezvén a madár még párszor fájdalmasan összerándult, majd végleg kilehelte lelkét. Az eddig rejtõzködõ vadász most kilépett a fák árnyékából, vállára kanyarította íját és elindult az elejtett zsákmányához. Hosszú barna hajával a szél játszadozott, arcát és kezeit pedig vörösre csípte a hideg. Mélykék szeme nyugalmat sugárzott, kusza ráncai pedig koráról és egyáltalán nem veszélytelen életérõl árulkodtak.

         Leguggolt a halott állathoz, kihúzta belõle a veszõt, majd miután letisztította, visszacsúsztatta azt a tegezbe. A madarat a többi közé rakta a zsákjába, miközben halkan hálát adott a Tó Úrnõjének, majd felegyenesedett. Ekkor újabb veszõ hasította keresztül a levegõt, de ez most a vadász vállába fúródott, aki ettõl egyensúlyát vesztve zuhant bele a fûrengetegbe. Egy vadállati üvöltés hangzott fel a közelben, majd dübörgõ léptektõl kezdett remegni a föld. Az üldözõbõl lett üldözött nem törõdve a fájdalommal térdre küzdötte magát, és hátrapillantott. Egy csapat zöldbõrû ork csörtetett egyenesen felé, egyikük kétszer akkora volt, mint a többi és kezében valami furcsa, ormótlan fegyvert lóbált. Tekintetében nem tükrözõdött semmilyen érzelem, csak õrült vadság, rothadó fogaival pedig áldozatára vicsorgott. A vadász imát kezdett mormolni, miközben kõvé dermedten figyelte a közeledõ orkokat. A nagydarab már lendítette fegyverét, hogy elválassza a férfi fejét a nyakától, amikor a vadász behunyta a szemét, tudván, hogy eljött a vég. Ám ekkor nem az következett, amire számítottak, nevezetesen, hogy az ork széthasítja a vadász koponyáját, hanem a semmibõl egy lovag jelent meg.

Zöld páncélján megcsillant a Nap fénye, hátasa pedig könnyedén szelte át a sûrû bozótot. Átugratott a fûben térdelõ vadász felett, átdöfte az ork vezér szívét, majd a többi zöldbõrû felé fordította figyelmét. Azok ijedten próbáltak védekezni, de a lovag egytõl egyig levágta õket játszi könnyedséggel, majd bevágtatott az erdõbe, ami rögtön el is nyelte õt. Úgy eltûnt, mint a kámfor! Amikor a vadász újból kinyitotta szemét, már csak a halott orkokat látta maga körül. Megkönnyebbülten fejezte be imáját, és hálát adott istennõjének azért, hogy még életben van. Felállván nyilallt újból a fájdalom a vállába, mert a nyílvesszõ nem tûnt el, és a sebbõl dõlt a vér. Hazaindult, de útközben szédülni kezdett, térde megrogyott és látása is kezdett homályosodni, így mikor elnyelte a sötétség, újból a Tó Úrnõjéhez intézte alázatos, esdeklõ szavait.

A bozótosban ébredt fel, de körülötte most minden furcsa volt. Mintha a dolgok nagyobbak lennének a szokásosnál, bár úgy érezte, hogy ez most így van jól. Valahol mögötte megreccsent egy ág, õ pedig ösztönösen cselekedve futni kezdett, majd bevetette magát a védelmet kínáló fûrengetegbe. Érezte, hogy rohanás közben hosszú fûszállak simulnak az arcához, majd amikor úgy gondolta elmúlt a veszély, megállt. Pár madár repült fel az égbe nem messze tõle, majd az egyik valami furcsa hang kíséretében összecsapta szárnyait és a földre zuhant. Ekkor az erdõ fái közül kilépett egy ember, odament a tetemhez és valamit tett-vett körülötte. Mikor befejezte felállt, és ekkor a furcsa hang ismét felbúgott, ám most az ember rogyott össze a fájdalomtól eltorzult arccal, mert nyílvesszõ fúródott a vállába. Ekkor mögüle egy fülsüketítõ hangorkán érkezett, mire õ megijedt és gyorsan arrébbiszkolt. A hosszú fûszállaktól nem látott jól, de azt ki tudta venni, hogy valami emberhez alig hasonlatos torz lény, egy hatalmas valamivel készül lesújtani a tehetetlen sebesültre, amikor is mindkettõjüket meglepvén egy lovas tûnik fel a semmibõl. Úgy érezte ez az új jövevény megmenti majd az embert, mert bátorságot és erõt sugárzott magából. A csata gyorsan véget ért, a lovas pedig gyõztesen hagyta el a kis tisztást, majd köddé vált. Mivel más látnivaló nem volt, õ is fogta magát és visszament a kis vackába, hogy álomra hajtsa fejét.

Mikor felébredt, a vadász érezte, hogy egy puha ágyban fekszik, de kinyitván a szemét semmi sem változott, sajnos ugyanis azon az õszi napon elvesztette a látását. Az elbeszélések alapján erdõjáró társai találtak rá, egy csapat halott ork gyûrûjében. Õ szomorú sorsa ellenére izgatottan mesélte el, mit élt át aznap saját testében, majd nyúlként, és aki hallotta, továbbadta. Így terjedt el a nyúllá lett vadász története Bretonnia földjén. S, hogy ebbõl mi igaz, azt nem tudja más, talán csak a titokzatos lovas, akirõl úgy tartják azóta is megjelenik, ha valaki élete veszélyben forog a királyság szent földjén.

 

Breton idõszámítás szerint: 737

„Volt egyszer egy vadász ki nyúllá változott,

így látván meg azt, kirõl eddig csak álmodozhatott.”

    

Wolio


Vélemények, hozzászólások