A legnagyobb

2008. 09. 21. 16:58 / Általános
Csak néhány kósza légáramlat borzolta a vastag ködpászmákat akár a fák leveleit. Lor az utat fürkészte az erdõben a fák közt rejtõzve. Jönnek. Már hallani is lehetett õket. A lovak lábainak dobogását, lovasaik fegyverzetének csörrenését. A kocsi nyikorgását.

A legnagyobb


    Csak néhány  kósza légáramlat borzolta a vastag ködpászmákat akár a fák leveleit. Lor az utat fürkészte az erdõben a fák közt rejtõzve. Jönnek. Már hallani is lehetett õket. A lovak lábainak dobogását, lovasaik fegyverzetének csörrenését. A kocsi nyikorgását.

    Közelednek! Zsákmány! Harc lesz!

    Tizenöt nyár is eltelt már azóta. És most végre itt az idõ. Lor, az Ököl hatalmas bestia volt, törzsének legnagyobbja. Tizenöt nyár óta vezeti a harcosokat a vadászat útján. És a zsákmány rögvest eléjük masírozik. Tizenöt nyár óta várja már ezt a pillanatot. Hogy megtámadják az Erdõ melletti falu népét. Már nem emlékezett miért volt ez olyan fontos, de még a csontjaiban is érezte a szükséget.

    Tizenöt nyár telt el, hogy átvette a Törzs vezetését. Akkor állta ki a próbákat, amiket a ravasz öreg Fehérszõrû állított elé. Legyõzte minden ellenfelét, megölte õket, akár csak az öreg sámánt és a fiait is persze. Egyedül õ lett a fõnök mert õ volt a legerõsebb és õ volt a leghatalmasabb. Egyetlen társa kardja, a Béltépõ volt. Azt szorongatta most is jobbjában és hogy az emberek menete a megfelelõ helyre ért, belefújt a kürtbe. Az út mentén egyszerre megelevenedett az erdõ, ahogy a rekedtes hang áthullámzott rajta. Bestiák tucatjai rontottak a meglepett lovasokra. Azok ugyan próbáltak védekezni, ám a támadás oly lehengerlõ és váratlan volt, hogy sokan hüvelyben maradt karddal haltak meg. A vadászok nem válogattak Lorral az élükön öltek és haltak ha úgy hozta a végzet. Bár az emberek keményen védekeztek, hamar legyûrte õket a túlerõ. Aztán egyszeriben nem mozdult semmi és talpon már csak horda és Lor állt, körülvévén a kocsit, melyet fél tucat válogatott lovag véres, csonka teteme vett körül. Nem egyet maga a vezér belezett ki. És most ott állt és izmai remegtek még a harc izgalmától és valamitõl, amit nem érzett már jó ideje. Feltépte a kocsi ajtaját felemelte a Béltépõt. Egy ember nõstény kuporgott a kocsi alján halálra váltan. Drága prémekbe burkolózott a hajnali hideg ellen éppen csak az arca látszott és a haja. Hosszú aranysárga fürtök és tágra nyílt tengerzöld szemek. Lor orrát megcsapta a nõstény illata és a halálos csapás a pillanatba dermedt. Oly ismerõs volt az illat, a haj és a szemek. Emlékképek tolultak elõ rég eltemetett üregükbõl és Lor az Ököl látta õket.

    Látott egy kisfiút és egy kislányt játszani a malom melletti réten. Csenevész testük élettel telt meg a kacagástól, ahogy örültek a napnak és tavasz melegének.

    Látta a lányt és a fiút felserdülni, ahogy egymás kezét fogva a nagy tölgyfa alatt az elsõ csókot váltják.

    Látta ahogy a fiú a lány aranysárga haját simogatja a molnár szénapadlásán, miközben  a lány a mellkasán pihen bágyadtan az elsõ szerelmeskedés után.

    Látta ahogy az óriási bestia ráveti magát a lányra, de a fiú valahogy, valami csoda folytán saját fegyverével öli meg.

    Látta ahogy a lány apja korbáccsal kergeti a fiút mert nõül merte kérni a lányát, akit már jó ideje a bárónak ígért.

    Látta a fiút, ahogy a báró embereinek véres hullái fölött  a lány felé nyújtja a kezét, de az csak iszonyodó pillantással tekint vissza rá majd elszalad. Pont úgy nézett akkor a lány, ahogyan ez a nõ is most rá.

    Látta a fiút ahogy a megtorlás elõl az Erdõbe menekül. Nem vitt magával mást csak a gyilkot, amit az óriási bestiától szerzett. Igen a Béltépõt. Az segített neki túlélni. Erõt adott és megváltoztatta. És ûzte, hajtotta egyre mélyebbre az Erdõben. Aztán hetek, vagy hónapok múltán ott találta magát a Tanács sziklájánál, a Közös Üvöltés Helyén. Itt már várta õt a Törzs és persze az ravasz öreg Fehérszõrû a sámán.

    Az illat! Ó igen az illat és a haj és a szemek. Ez õ! A lány! Ez hajtotta hát annyi nyáron át. A vágy, hogy újra lássa a lányt. Ezért maradt életben az erdõben, ezért állta ki a legnehezebb próbákat, ezért ölt ezerszer is. Hogy lássa a lányt.

    Lor elégedetten felmordult aztán a Béltépõ lecsapott.

    Lor az Ököl a Törzs legnagyobbja, a vezér vállára vette a drága prémekbe burkolt tetemet az aranysárga fürtöknél fogva. Most már vele lesz a lány, igen vele. Elégedetten szétnézett, ahogy harcosai a zsákmány felett veszekednek egy-egy értékes fegyver vagy tárgy miatt. A vadászat mára véget ért, jó harc volt. Erre emlékezni fog mindig. Arra a másikra a csenevész emberkölyökre már korántsem.

    Mert Õ immár Lor, az Ököl, a Törzs legnagyobbja, az Erdõ ura.

    Intett és a bestiák eltûntek a fák között és csak néhány kósza légáramlat borzolta a fák leveleit az út mentén, ahogy a nap erõlködve próbált átpillantani a hajnali ködön.

        

gorugrany


Vélemények, hozzászólások